Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bajzáth Ferenc: Márkói kísérlet

az, akit igazán megértenek? Talán egy dolog van, amiben minden Prohászka-olvasó, -kutató egyetért: Prohászka nagy felebaráti szeretetében, mely írásait, csendes gyakorlatát és alapításait átszövi.

írásaiban: így a Soliloquiában ezt írja 1883. október 7-én: ,,A prímás beszéde a kor rémületes nyomorának és bajainak öntudatára ébresztett. Rettenetes és vészthozó az ár, mely elnyomással fenyeget... Én a kor rettenetes állapotát fölfogni törekszem, s annak borzalmas veszélyeit, melyekben máris milliók el-elsüllyednek, lelkem előtt tartom . . . Segíts magadon, segíts társaidon, annyi millió leiken.” (Soliloquia I. kötet 49. old.) Ha ez csupán a pap elméleti vágya lett volna és csak az ember lélek-szférájára vonatkozott volna, nem láttak volna Esztergomban:

Csendes gyakorlatában: egy fekete reverendás papot, aki délutánonként elment Szentgyörgymező és Tamás-hegy nyomornegyedébe, ahol összezsúfolva, nagy szegénységben éltek emberek, hogy ételt és ruhát vigyen nekik, hogy pénzt adjon és vigasztaljon. ,,Én is beszéltem azzal a csendes szavú pappal. Olyan tótosan mondta ki a szavakat, de mindent megértettünk, mert szeretett és segített minket. Csak később tudtuk meg, hogy Prohászkának hívták, és hogy később püspök lett belőle.” — mondta nekem a hatvanas évek elején egy idős esztergomi asszony, aki a század végén, fordulóján Esztergomban élt, a Tamás-hegyen.

És alapításai: A Szociális Misszió Társulat és a Társulat Szeretetszövetségéhez intézett havonkénti Missziós Levelek is ezt a felebaráti szeretetet tükrözték. Hadd idézzünk az első missziós levélből néhány sort: „Istenből kiindulunk egymagunk, de hozzá vissza nem térhetünk, csak többedmagunkkal. Ha kérdezzük, hogy miképp lehetséges ez, azt kell felelnem, hogy az Istenből az indul ki igazán, aki szeret, de aki szeret, az hódít, az ment, az Istenhez térít lelkeket, s így Hozzá vissza már csak többedmagával térhet meg. Mi Istenből akarunk kiindulni szociális működésünkben; mert szeretjük az Istent, azért akarunk segíteni a társadalom bajain, segíteni legalább valamiképpen azon a sok szenvedőn, azon a töméntelen ügyefogyott, neveletlen és züllő emberen. A mi utunk az irgalmas szamaritán útja, kinek nemcsak az a kegyelem jutott, hogy önmaga nem került a rablók kezébe, hanem az is, hogy szívet s könyörületes, irgalmas szívet kapott Istentől, szeretetet, mellyel a szenvedőt akkor is tudja szeretni, ha az idegen; neki nem idegen. Az élet útjai tele vannak szenvedőkkel, de hála Istennek, ez utakon szamaritánok, szerető lelkek is járnak: a szenvedők a siralom völgyéből valók, a szerető szamaritánok pedig az evangéliumból.” (Isten és a világ I. kötet 213. old.)

A mai lelkipásztori gyakorlatban is ez a hármas „prohászkai út” létezik: komoly elméleti hozzáállás, „tamáshegyi” gyakorlat és alapítás.

— 1. Elméleti hozzáállás. Hadd térjek vissza ismét Prohászka írásaira, a Missziós levelek első, a „Szeretet missziója” című írás gondolataira. Prohászka felveti a kérdést: „Ha már most azt kérdezi valaki, hogy ugyan mit hozunk az evangélium kincseiből magunkkal az élet útjaira, azt felelem, hogy: — 1. lelket hozunk . . . hogy sajátosan tudjunk ránézni az emberre, hogy lelket, végtelen értéket, s nagy méltóságot tudunk kinézni mindenkiből, amiért aztán nagyra tudjuk becsülni s meg tudjuk szeretni az elesett emberi is, meg az alkoholistát, s a bűnözőt is”. — 2. „Sajátos inspirált tisztelettel”, ez Prohászka második megközelítése — „kezeljük a gyermekeket, a könnyelmű fiút és leányt, az erkölcsi érzéseiben ronggyá tépődött nőt, a meghasonlott és elkeseredett férfit: azzal a tisztelettel tudjuk mindezeket kezelni, mely motívumait a hitből veszi.” És a harmadik szempont — 3. „ezt a munkát mi bírjuk, Isten maga bízott meg minket e munkával, s erőt adott hozzá . . . s ahol ráakadunk szenvedőre és elhagyottra és neveletlenre, ne menjünk el mellettük”. — Lelket hozunk: több mint két évtizedes tapasztalatom, hogy a lelkipásztortól elsősorban ezt várják az emberek. Beszédeink, emberi „megközelítéseink” mögött mindig lelket várnak, és milyen nagy csalódás, ha a lelkipásztor „vagány”, vagy jómodorú középosztálybeli, vagy merev törvénycsősz. Lelket: Istenhez emelő, megbocsátó, felemelő lelket és lelkületet vártak tőlem is mindig az emberek, és milyen nagy csalódás lehetett, ha nem azt kapták. Tiszteletet várnak el tőlünk az emberek. „Tiszteletlen” korunkban, amikor mindent megkérdőjeleznek — az egyik legnagyobb érték a tisztelet. Milyen sok eredményt

243