Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kerekes Károly: A hit befogadása katekézisünkben
tudatos, felnőttkorban értékelő, öregedő korban harmóniába rendeződő ritmusban. (Ezeket a didaktikában és pedagógiában jól használható analógialépcsőket nem szabad mechanikusan értelmeznünk. Sokszor az ifjaknak is megadatik az öregek bölcsessége, a leszűrt bölcsesség azonban mégis csak az öregkor „sajátja".) A hitbefogadás (recepció) humán feltételei és fejlődéslélektani megalapozása. A Catechesi tradendae megjelenése óta (1979. okt. 16.) természetesnek tartjuk, hogy minden megkeresztelt embert katekézisben kell részesíteni, a legfiatalabbtól a legöregebbig. A természetfeletti hitben az Istenember Jézus Krisztust fogadjuk magunkba, recipiáljuk. De mint ahogy Jézusban az isteni természetet nem tapasztalhatták meg közvetlenül még a hozzá legközelebb álló tanítványai sem, csupán az emberi természetben mutatkozó sajátos jelekből és erőkből következtethettek istenségére, ugyanúgy az isteni hit sem tapasztalható meg közvetlenül a hívő emberben. Itt is csak bizonyos „jelekből és erőkből", amelyek viszont az emberi élet törvény- szerűségeinek rendjében mozognak. Minden életszakasz jeleit és erőit alkalmassá lehet tenni az isteni élet hordozására — az életkoroknak megfelelően: a gyermekkor, ifjúkor, felnőttkor és az öregedő kor sajátos igényeit és képességeit „tiszteletben tartva". A gyermekkor emberré válásának tényezői a csecsemőkor kapaszkodásösztönének kielégítéséből, a szülői konkrét befogadás és szeretet örömfakasztó hatásaiból indulnak ki. Mennél személyhez kötöttebb ez az élmény, annál szilárdabb „ősalapokat" kap a karakteres emberi személyiség. De ez lesz az isteni hit legbiztosabb emberi alapja is: Isten mindenütt jelen van. Isten mindig velem van. Ez minden öröm ősforrása; és ha ezt meg is köszöni örömében, csak még gazdagabb lesz embersége. — Igaz, az emberben később is elindulhat ez az öröm-hála alapritmus, de soha később ilyen könnyen és ilyen mélyen! Az öröm önmagától fakad, a hála viszont már bizonyos mozgató hatóerőt, „moralitást" kíván. — Ugyanez az öröm-hála ritmus lesz az isteni hitet befogadó ember első szívverése is. Ez az életritmus gazdagodik tovább, amikor a gyermek világa kitágul: a 6—9 éveseknek talán legharmoniku- sabb kinyílásától az itt-ott már egyensúlyzavarokkal küszködő 10—11 éves prepuber- tás korig. Aligha lesz komoly baj a hitükkel, ha minél több élményt kapnak az őket mindig, mindenütt körülvevő szerető jelenlétről. Az ifjúkor főként a szélsőségekbe ugráló tizenévesek világa. Építés és rombolás egyszerre: a gyermekkor lerombolása és a felnőttkor felépítése. Egyrészt minden eddigi tekintélyt kegyetlen kritika alá fognak, másrészt minden, végtelenre rányitó eszméért akár az életüket is készek feláldozni. A lelki súlytalanság állapota ez: a halálba sújtó próbatétel és az égbe emelő sikerélmény énvészes bódulata. Az emberré válás legkritikusabb esztendei. Segítséget csak azoktól fogadnak el, akik komolyan veszik őket. Látszólag a világgal, valójában önmagukkal vívják etikai, biológiai és ideológiai harcukat. Csak a valós világ fölé emelt sztárok, hősök és szentek elégítik ki irreális igényeiket. Ök nem tudják, hogy a transzcendencia próbatételeinek viharai borzolgatják lelkűket. Az ilyen élmények helyes mederben való levezetése viszont egyben a legbiztosabban járható utat építi az istenhiten alapuló keresztény aszketika és misztika befogadásához, hiteles recepciójához: az embert látszólag legjobban lesújtó próbatételek vállalása hogyan részesíthet a legfelemelőbb „isteni" sikerélményekben! A felnőttkor állítólag a már kialakult emberi személyiség életszakasza. Szerencsés esetben, igen. Legtöbbször csak az ifjúkor viharainak lecsendesedése után kezd összeállni többé vagy kevésbé értékes „identitása". Értékessé csak az igazi értékek asszimilálása útján lesz. (ősi abszolút értékek: igazság, jóság, szépség, és szentség.) Az asszimilálás az értékeknek nem birtokbavételével, hanem azok szolgálatával történik. Ennek belátása és vállalása adja a felnőtt emberben az önértékelésnek és önérvényesítésnek azt a ritmusát, amely az értékek asszimilálásában mintegy láncreakciót indít el: mennél tisztábban látja az értékeket, egyre kisebbnek éli meg ön20
