Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Hit és embertársi étosz
egysége nem monász-szerű mozdulatlanság, hanem a háromszemélyű egy Isten dinamikája, szeretet-egysége. Az, hogy úgy legyünk egyek, mint ahogy Isten is egy, nem a különbségek egybemosása, sem pedig merő összegzés, hanem a személyek szeretetben megélt közössége. A Szentháromság — mondja Wiedenhofer — a hit közösségiségének paradigmája, ősképe. Az ősegyház ezt a közösségi jelleget az egész üdvtörténeten végigvezeti. A bűn nemcsak Istennel szembeni hűtlenség, hanem az emberiség egységének szétesése is. Az emberi belsőben végbement törés a közösséget is szétszabdalja. Individuumokra esik szét az emberiség. A megtestesülésben viszont — az atyák látásmódja szerint — az Ige az emberi természetet ölti fel, ezt viszi fel a keresztre, ebben támad fel, ezt üdvözíti. Tehát nemcsak az egyes embereknek juttat üdvöt, hanem mindenkinek, s benne újra helyreáll az emberi nem egysége. Ez az egység az egyházban folytatódik. Mint Isten népe, mint templom s mint Krisztus Teste, az egyház az egység megélője, dinamizmusa. Ugyanennek megvalósítói a szentségek is, nemcsak Krisztussal, de egymással is egyesítenek bennünket. S az üdvösség sem az egyedi lelkek magánbol- dogsága, hanem a „socialiter gaudentes” együttes öröme. A közös remény közös üdvösség felé mutat. — Az ősegyház elkerüli az egyoldalú spiritualizmus csapdáját is. A világ már a teremtésben is értékhordozó. Nem merő negatívum, amit túl kell haladni, ki kell iktatni. A megtestesülésben pedig a világ, a test, az anyag is üdvösséghordozó lesz. Ez a világ-igenlés él tovább az ősegyház szentségtanában. A képek, jelek, szimbólumok jelzik anyag és szellem egységét, egymásrairányultságát, evilág és túlvilág egybekapcsolódását, a világi és az isteni szféra összeköttetését. így az egyház mint szentség s az egyes szentségek a hit világiságának, világ-vállalásának kifejezői lesznek. — Az ősegyház szemléletében nem válik külön az aktív és a passzív elem, az értelem és a cselekvés vonzásköre sem, a hit cselekvésre beállított. Isten maga sem egyszerűen „tiszta szellem”, aki túl van minden akaráson és cselekvésen, hanem „energia”, „tiszta tevékenység”, aki az ajándékozás, jóakarat, kinyilatkoztatás, szeretet, irgalom tetteivel fordul a világ és a történelem felé. Ezért nem az értelmi befogadás jelenti a hit csúcsát, hanem a cselekvés. Ne feledjük: Krisztus maga is Út kívánt lenni számunkra. Út, methodosz, módszer arra vonatkozólag, hogyan is cselekedjünk. Szent Ágoston emlékeztet egyik beszédében: mikor Péter le akar telepedni a Táboron, szemlélődni akar, Krisztus ezt nem engedi. Vissza kell mennie az életbe. Ite, missa est — mondja a latin liturgia. Békével távozzunk — mondja a görög. Krisztus visszaküld bennünket az életbe, hogy szolgáljunk, hogy tevékenykedjünk. A hitnek ebben a praxisában persze benne van a szenvedés vállalása is. Mielőtt valamiféle aktivizmus rabjává lennénk, tudnunk kell: a hit cselekvésreirányultságának ősmintája a kereszt, mint a másokért-létezés foglalata. — Hogy aztán ez a közösségiségre, világigenlésre, a történelem elfogadására és cselekvésre hangoló hit hogyan vált a későbbiek folyamán individualistává, spiritualizmussá, a passzivitás és merő szemlélődés melegágyává, az már külön dolgozat tárgya lenne. Mint ugyancsak Wiedenhofer írja, elvált egymástól evilág és túlvilág, a hit „tanná”, doktrínává vált, az egyház közössége a klérus rendjére zsugorodott, évszázadokon át szinte fel sem merült a gondolat, hogy a hitnek van szociális üzenete is (i.m. 117. o.). ELKÖTELEZETTSÉG A MÁBAN. Korunk egyháza kész újra vállalni szociális küldetését. Mint Adolf Exeler írja (Engagement aus der Mitte des Glaubens, KB 83. kk.), XXIII. János pápa óta az egyház újrafogalmazza hitét etikai s főleg szociáletikai szempontból, mégpedig úgy, hogy a politikai dimenziót a hit központi kijelentéseiből vezeti le. Mik lehetnének ennek az újrafogalmazásnak főbb szempontjai a kinyilatkoztatás és az ősegyház praxisa alapján? A legaktuálisabb szempontnak a Szentháromság-paradigma tűnik. A mai ember a szubjektumban, a privát-szférában keresi „azonosságát”. Eközben éppen azonosságát veszti el, anonimmá, arctalanná válik, sajátos konformizmus rabja lesz. Mint Wiedenhofer írja (i. m. 120. o.), a hit másfajta szocializációt kínál fel. A Szentháromsághittel azt valljuk, hogy Istenen belül párbeszéd él, Isten „befelé” és „kifelé” is 228
