Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: A keresztény testvériség újrafölfedezése
hatja be igazán Isten szeretetét, — ez elengedhetetlen feltétele és következménye: „A hit a szeretetben válik hatékonnyá” (Gál 5,6). „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást” (Jn13,35). Nem arról van itt szó, hogy a már kialakult hitnek elobb-utóbb szeretetben is meg kell nyilvánulnia. Ahogyan Krisztusban elválaszthatatlan az Atya és az emberek szeretete, úgy a keresztény emberben is. A hit csak a szeretetben fejlődhet ki, s igazi szeretet csak a hitből táplálkozhat. „Aki azt mondja: szeretem Istent, és gyűlöli testvérét, az hazug." (1Jn 4,20). Az él igazán a megszentelő kegyelem állapotában, aki nemcsak súlyos bűnöket nem követ el, hanem együtt szeret Istennel. Ezáltal „ismeri meg” Istent is: „Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten szeretet” (1Jn 4,8). — Amit Isten a maga teljességében megtett, azt kell nekünk folytatnunk: „Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást” (1Jn 4,11). Ha egyszer felnyílnak előttünk ennek a végtelen szeretetnek a távlatai, akkor megértjük, hogy a keresztény életben soha nincs megnyugvás, megállás, szünet —, ahogyan a szeretet is örökké nyugtalanul törekszik az egyre nagyobb szeretetre, az egységre. A „feddhetetlen, jó keresztény” nyárspolgári képe a legveszedelmesebb öncsalások közé tartozik. Csodálkozunk talán, hogy a szentekben idővel egyre növekszik a bűnbánat. Nem mintha egyre nagyobb bűnöket követnének el, hanem mert egyre növekvő szeretettel szeretik Istent és embertársaikat, éppen annak arányában, ahogyan egyre több sejtésük támadt Istennek minden elképzelést felülmúló szeretetéről. Ez az egyre erősebben megtapasztalt szeretet boldogan és fájdalmasan egyre nagyobb szeretetre „sürgeti őket”: egyre feltétlenebb odaadásra a hitben, és az emberek egyre önzetlenebb, figyelmesebb, odaadóbb szolgálatára. 3. A keresztény testvériesség Valaha mindig a „felebaráti szeretetet” emlegették a főparanccsal kapcsolatban. Az elmúlt évek során ezt új elnevezés váltotta fel: a „testvériesség”.8 Az új kifejezést nemcsak az a divatos fogás hozta létre, hogy ha egy elkoptatott fogalmat újra népszerűvé akarunk tenni, akkor új néven hozzuk forgalomba. Nem is csupán a krisztusi lelkületből fakadó emberszeretetnek meleg humanitását akarják hangsúlyozni. A „testvér” az őskeresztények szóhasználatában a hittestvért jelentette, ahogyan ezt János és Pál szóhasználata egyértelműen tükrözi — vagy, a szinoptikusok fogalmazásában: Jézus „új családjának” összetartozását. János mindig csak a testvéri szeretetről beszél, az általános emberszeretetet nem is említi. Pál szerint pedig: akik az Atyának tudatos hittel is gyermekei vagyunk, azok egymásnak testvéreivé leszünk, s így egy szívvel imádkozhatjuk: Abba, Mi Atyánk. — Joseph Ratzinger így jellemzi ezt a testvériességet: „A keresztény hívők határozottan elkülönülő közösséget alkotnak a nem, vagy másként hívők között. A keresztény közvetlenül csupán a másik kereszténynek testvére, nem pedig a nemkereszténynek. A szeretet kötelessége ugyan minden szükséget szenvedővel szemben fennáll, elsősorban azonban a keresztények közötti eleven testvéri szeretetet kell ápolnia. Az »agapé« szeretetére vagyunk kötelezve minden emberrel szemben, a többi keresztényhez viszont a »filadelfia«, a testvérszeretet köteléke fűz.”9 Ennek a testvériességnek igen konkrét és határozott étosza alakult ki már az apostoli időkben és az ősegyhazban. Valóban „egy volt a szívük-lelkük”: a krisztusi szeretet elmosott minden határt szegények és gazdagok, férfiak és nők, szabadok és rabszolgák között. „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig. Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, rabszolga vagy szabad, hanem minden mindenben Krisztus” (Kol 3,10—11). Ez a testvéries lelkűiét szabta meg a vezetők és a vezetettek kapcsolatát, az elöljárók szolgálatát is: „A legnagyobb köztetek legyen a szolgátok” (Mt 23,8—8—13). — A keresztény közösség tagjainak ez az összetartozása, az emberélet minden területét átfogó egysége az apostoli idők után hamarosan leszűkült és elhalványult az egyházban. Napjainkban is inkább csak fájó hiányként figyelünk fel rá, hogy az egy 204
