Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: A keresztény testvériség újrafölfedezése
szentmisén részt vevők legföljebb elméletben alkotnak közösséget egymással, valójában csupán idegenek verődtek össze erre az alkalomra. Sokan még ma is fejcsóválva nézik a kisközösségek keletkezését, furcsállják azt a természetes és a kereszténység lényegéből fakadó igényt, hogy az egy hiten levők emberi—lelki—szellemi közösségben is akarnak élni. Lelkiismeretvizsgálataink során fölmerül-e bennünk az igény, hogy megkülönböztetett szeretettel vegyük körül keresztény testvéreinket, szolgáljuk a keresztény közösséget? Ez az új, testvéries lelkűiét egyelőre inkább csak jámbor óhajként jelentkezik. Akik az egyház életét vizsgálják és formálják, azok határozottabb javaslatokat is tesznek, milyen módon tehetnénk testvériesebbé egyházunkat, a helyi egyház szintjétől az egyetemes egyházig.10 Ideje volna nekünk is eltűnődnünk azon, hogyan tehetnénk testvériesebbé papok és hívek kapcsolatát, hogyan válhatna közösséggé az egyház- község, milyen elvárásokat támaszt ez a keresztény házasságokkal szemben. Mindennek megvalósítása azonban nem csupán a teológusok és az egyházfejedelmek dolga. Senki sincsen, aki ne találna magának számtalan teendőt. Meghökkentő, hogy olyan elméleti teológus, mint Karl Rahner, mennyire konkrét és megvalósítható ötleteket sorol fel ezzel kapcsolatban. ,,A keresztény testvérközösségekben észre kell venni minden szükséget és önzetlenül segíteni kell egymáson. Talán magányos öregekkel kell megosztani egyedüllétüket. Talán egészen hétköznapi segítségre van szüksége a szomszédunknak. Talán az egyik család néhány órára elvállal kisgyermekeket, hogy túlterhelt édesanyjuk elkészüljön a maga munkájával. Talán egy édesanya vagy édesapa elvállalja egy olyan gyermek felkészítését az elsőáldozásra, akivel a saját családja ilyen szempontból nem törődik. Talán a szomszéd házát kell szemmel tartani, hogy nyugodtan utazhasson el vakációra. Az egyik háziasszony talán elviszi a másikat bevásárolni az autóján, hogy időt és energiát takarítsanak meg. Talán erőt veszünk magunkon, s meghívjuk azt a szomszédunkat egy vidám estére, akivel eddig közömbösen éltünk egymás mellett ugyanabban a bérkaszárnyában.”11 A példákat most már nyilván mindegyikünk korlátlanul tudja sorolni. 4. Testvériesség és egyetemes emberszeretet Mennyi terv, feladat és lehetőség! De miközben ezeket fontolgatjuk, gyanakodva vagy botránkozva föltámad a kérdés: vajon így nem válik-e a kereszténység valamilyen belterjes érdekszövetséggé, amelyik önző módon csak önmagának és hittestvéreinek javával törődik, s kirekeszti a másképpen gondolkodókat? Nem tanítja-e világosan Máté evangéliumának 25. fejezete, hogy Krisztus válogatás és megkülönböztetés nélkül minden emberben jelen van, még a legkisebben is, és neki tesszük vagy nem tesszük azt a jót, amit bármelyik embertársunknak megtesszük vagy megtagadunk? Ratzinger igen határozott választ ad a kérdésre: A keresztény testvérközösség elkülönülése nem öncélú és ezoterikus elhatárolódás, hanem az egésznek szolgálatában történik. A keresztény testvérközösség nem ellene van az egésznek, hanem éppen azt szolgálja. A keresztény ember Krisztus lelkületének elsajátítására kötelezett. Krisztus pedig másokért él, másoknak adja önmagát, „egyedül Igaz” létére helyettünk vállalja el bűnösségünket, engesztelő áldozattá lesz bűneinkért. Minél krisztusibb lelkületűvé lesz az Öt követők közössége, annál kevésbé maradhat önmagáé, annál nagylelkúb- ben és odaadóbban kell másokért élnie — válogatás nélkül mindenkiért. Ezt a küldetést valósítja meg az egyház, amikor hirdeti az evangéliumot, Isten szeretetét, üdvözítő szándékát, és amikor szolidaritást vállal a jobb világért küzdő, szükséget szenvedő kortársaival. Urát követi, aki azokat szerette, akik őt nem is ismerték, nem is szerették (Róm 5,6). Az ő tanításából tudjuk, hogy minden szenvedő, elnyomott, bajbajutott ember tetteitől, életmódjától, gondolkodásától függetlenül Krisztus testvére, sőt maga az Úr jelenik meg benne. Krisztus parúziája, eljövetele valósul meg, valahányszor Krisztus szeretetétől indítva segítségére sietünk bajbajutott embertársunknak. — „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45). Ez nemcsak Jézus saját 205
