Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - Tarjányi Zoltán: Az Ige testté lett
Tarjányi Zoltán AZ IGE TESTTÉ LETT Az ember a létet ajándékba kapja. Ha egy férfi és egy nő a szeretet teljességében tökéletesen átadja magát a másiknak, önmagát mindkettő totális örömének szolgálatára rendeli, azaz, ha mindkettő teljesen elfeledkezik önmagáról a másikért: akkor az eggyé válásból kibukkan az új élet. Mivel szüléink a szeretet felvázolt törvényéhez igazodtak, Isten teremtő szeretetének közvetítői lettek. Én ezért vagyok. Mi ezért vagyunk. Létünk mögött kitapintható a szeretet. Ám szüléink is így jutottak hozzá a léthez: két önátadásból megszületett az egység, s kipattant az új létező. És nagyszüle- ink is ugyanígy kapták a létet ajándékba: születésük hátterében ott van két ember kölcsönös önfelajánlása. Az emberi élet mögött ott lüktet a szeretet. A szeretet, melyet sokszor, tán naponta is, meg kell tisztítani az önzéstől. A szeretet, melyet naponta, tán többször is ki kell küzdeni. Mert a felelősségteljes szeretet az emberi mérték szerinti tökéletes, önmagáról elfeledkezésre, önmagából való kilépésre, tehát a másikkal való egységre, ezen egység keresésére indítja az embert. Az ember a szeretet-háttérből kilépő, a léttel megajándékozott létező — erre a finom szövetű igazságra József Attila is rádöbbent, amikor ezt írta: „A Dunánál” című versében szüleiről, őseiről: „Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. / Elszomorodom néha emiatt — / ez az elmúlás. Ebből vagyok. «Meglásd, / ha majd nem leszünk!...» — megszólítanak. / Megszólítanak, mert ők én vagyok már; / gyenge létemre így vagyok erős, / ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, / mert az őssejtig vagyok minden ős — / az Ós vagyok, mely sokasodni foszlik: / apám- s anyámmá válók boldogan, / s apám, anyám maga is ketté oszlik / s én lelkes Eggyé így szaporodom!” Igen, ez a szeretet-hátteru, embert teremtő folyamat egyéniséget is ajándékoz mindenkinek, nemcsak létet. De az egyéniségek sokszínűségének a mélyén ugyanaz a szeretet érhető tetten. Majdnem kétezer éve annak, hogy e folyamat más, mélyebb értelmet nyert. Mert akkoriban született valaki, aki lenni akart. Pontosabban emberként lenni akart, mert a létet, a lét teljességét mint Második Isteni Személy addig is birtokolta. Mert mielőtt az anyagot teremtette volna Isten, az állandó jelenben tökéletesen kimondta önmagát, s megszületett a Fiú. Idő nélküli állandóságban azóta is folyik a totális adásnak és a totális elfogadásnak, vagyis a Szeretetnek a párbeszéde. S Aki által, Akiért és Akiben teremtett az Atya, O emberré, testté lett — ezt ünnepeljük Karácsonykor. Akiben „megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete” (Tit 3,4), annak a megtestesülése a szeretet ünnepe, a Karácsony. Ó, aki ki van vonva az emberré válás törvénye, a kettős önátadás törvénye alól: ó tanúskodik az emberi élet értelmességéről. Aki kiválasztotta a történelmi kort és a földrajzi helyet, kiválasztotta az anyát és a személyi környezetet: Ó ad értelmet nekünk, hogy bármilyen korban, bármilyen földrajzi ponton, bármilyen családban születünk, életünknek isteni függesztése és Istenhez eljutási célja van, azaz értelmes a létünk. Aki idő és tér nélküli, abszolút létező istensége révén, s a megtestesüléskor elfogadja az idő és tér korlátáit: ó leromboltat velünk minden idő és térbeli korlátot Karácsonykor. Mert szenteste az imádságban kitapinthatóan együtt vagyunk szeretteinkkel, bármilyen földrajzi távolság, esetleg a halál rettentő távolsága ellenére is. Az örök Szeretet megtestesül, s átitatja az emberi létet az örökkévalósággal. Az Atya-küldötte Fiú a Lélek által emberré lesz, s beemeli az embert az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységébe. Karácsony valóban az isteni és az emberi szeretet végleges és elkötelezett találkozása, az idő és az örökkévalóság eggyé válása. A másikért való élet, az önmagának meghalás, tehát a szeretet ezen ünnepen végérvényesen megmutatkozik: a teremtetlen élet a teremtettet vállalja. Krisztus, aki isteni létében gazdag volt, „értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk” (2Kor 8,9). Erről a találkozásról és az emberi élet ilyetén gazdagodásáról írja Eliot: „Megragadni az időnek meg az időtlennek / metszéspontját — szentek foglalkozása. / Nem is foglalkozás: valami adatik / és elfogadtatik egy életen át, / mely csupa halál a 195
