Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A hit befogadása és megvallása
— Keressük meg azt is, ami a korábbi hitértelmezési móddal összeköt; ezzel gyakorlatilag is elősegítjük az élő hagyomány folyamatosságát. Ugyanakkor adjunk teret a fakultatív, a szabad választási lehetőségeknek is hitünk megközelítésében. így pl. éljen a latin nyelvű liturgia is éppen úgy, mint az ifjúság „modern'' kifejezésformái. Tárjuk fel a különféle lelkiségi irányokat, hogy ki-ki, amiben lehet, átélhesse a keresztény szabadságot. A hit átadásában teremtsük meg a megfelelő érzelmi hátteret is (ének, művészi feldolgozások, zarándoklatok, imanapok), nehogy a híveket bizonyos lelki elsivároso- dásuk miatt a zsinat előtti „aranykor” romantikája ragadja magával. — Napjainkban egyre sürgetőbb a lelkiség ébresztése, mert az elmélyült lelkiség minden felületesség és túlzás ellenszere. Amikor II. János Pál pápa Carlo Maria Martini érseknek és Henri de Lubac atyának átadta a bíborosi kinevezést, kiemelte, hogy a zsinat teológiai megfogalmazásai befejeződtek. Most az a lelkiségi feldolgozás következik, amiben ők mindketten már élen járnak (ui. a bibliai tanítás, illetőleg a helyes egyházkép jól érthető, elmélkedési formáinak közreadásában). A lelkipásztorok állandó gondoskodása. Ma a hitigazságok befogadásának szemmel tartása az egész egyház gondja. így a recepciókutatásból leszűrt elvi eredményeket a hívek mindennapi életében kell értékelnünk. Ezért fontos, hogy a lelkipásztorok időről időre „vallomást” kérjenek híveik hitismeretéről és hitéletéről. Ez nemcsak lelkipásztori munkájuk visszajelzésére szolgál, de egyben sürgető felhívás arra is, hogy mi a helyes és mi az, ami módosításra vár eddigi módszereikben. Itt tehát nem a statisztikák, a felmérések további szaporításáról van szó, hanem arról a belső mérlegelésről, amit a lelkipásztornak híveivel közösen kell feldolgoznia. Látnia kell, mi az egyes hitkérdésekben a tipikus állásfoglalás az egyes korosztályokban, mi a hiányos, a félreismert, az elhárított kérdés. A külföldi, főleg a szomszédos Ausztria: „Woran ich glaube”-ankétját (Isd. Diakonia 1983. 8/9.) szem előtt tartva, hazai mintavétel alapján azt látjuk, hogy a hitismeret-hitélet keresztmetszete nagyjából hasonlít hozzájuk (lásd ebben a számban: az egyházközségi felnőtt munkatársak, tanácstagok, valamint a felnőtt (18—20-éves) hittancsoportosok válaszait, a következő számokban pedig az egyházi iskolák fiú- és leánytanulóinak válaszaiból készült összegezéseket). Az írásos válaszok nemcsak a befogadott hittartalomról adnak áttekintést, mivel hitbeli tanúságokra utaló „ vallomásokat" kértünk (mit jelent életedben . . .? segített- e problémáid megoldásában . . .? stb. felszólítással) azért itt röviden ebből a két nézőpontból összegezhetünk. — A személyes hit öröme (fides qua creditur) nézőpontjából. Szinte minden válaszban a megkérdezettek vallomást tesznek arról, hogy a hit sajátos értelmet ad életüknek, erőt jelent a nehézségek elviselésében, a nagy célok megvalósításában. Egyeseknek a hit már önmagában is olyan kegyelmi ajándék, ami betölti életét. Másoknak erőforrás, jó értelemben vett „eszköz” ahhoz, hogy a rászorulókat szinte hősies fokú szeretetszolgálatban, evangéliumi módon tudják segíteni. Az elkötelezettek pl. hitük erejével mondanak le az érvényesülésről, és képesek kitartani a gyengén jövedelmező, áldozatos hivatásokban. Nagy távlatban úgy mondhatjuk: A vallásos hit vállalása az emberiség humanizálásának hatékony eszköze! Az igazán hívő és hite szerint élő keresztény ezért jelent nagy értéket a társadalomnak. Erkölcsi értéket, családi értéket, megbízhatóságot és felelősségtudatot az anyagi és szellemi értékek gondozásában, gyarapításában. — Igaz Newman bíboros mondása: „A beszéd semmi, amíg tettek nem kísérik”. — A befogadott hittartalomra (fides quae creditur), és annak egyéni feldolgozására is jól következtethetünk a vallomásokból. Ami függ az intelligenciafoktól, a környezet 16
