Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A hit befogadása és megvallása
élezték ugyan a szélsőséges konzervatív és liberális nézeteket, de a kiegyensúlyozott törekvéseket, és azok képviselőit az átlaghívő alig ismerhette meg. Többet hallottunk a zsinati törekvések elutasítóiról, például a Lefebvre-ügyről, többet olvashattunk Hans Küng próbálkozásairól, mint Rahner, Congar, Suenens vagy de Lubac évtizedes zsinat-előkészítő és -értelmező munkásságáról. Veszélyt jelentett és jelent még ma is a zsinattal szembeni ún. „rejtett ellenállás", azoknak a tanítóknak az „opportunizmusa", akik színleg dicsérik a zsinatot, — de mivel a zsinat szellemétől tudatosan mindig is távol tartották magukat — a dokumentumokat egyéni, gyakran megtévesztő módon magyarázzák. Mások védekező állást vettek fel mindenfajta megújulással szemben. Az ilyen vallási regresszió — ami nálunk is fellépett — nem volt más, mint egyfajta társadalmi ellenállás, — amint erre Heinrich Böll is figyelmeztetett. Így akarták bizonyos konzervatív csoportok társadalmi osztályukat a valláson keresztül megőrizni. Sajnos, sok helyen még ma sem mutatnak rá a lelkipásztorok a katekézis és a különféle szentségi előkészítések során arra, hogy a zsinati reformok a korábbi hagyományok talaján születtek, — nem pedig valami újdonsághajhászásból vagy ellensze- gülési törekvésből. Ugyanakkor fontos lenne tudatosítani azt a történeti tényt is, hogy a hatvanas évek eleje világszerte, társadalmi szinten is, az újért való lelkesedés kora volt, ami óhatatlanul együtt járt a múlt értékeinek lekicsinylésével (deheroizálás). Ez a szellem behatolt az egyházba is. És bár a zsinat hivatalos törekvése az volt, hogy a „korok hordalékaitól” megtisztítsa az egyház időtálló értékeit, egyesek mégis túlzásba estek. A világsajtó is hozzájárult ehhez, amikor ismételten az „új egyházat" dicsérte —, a klérus egyrésze pedig, a világi törekvésekhez alkalmazkodva, „napra kész" akart lenni, miközben nem figyelt az egyházban annyira szükséges folyamatosságra. Ez a jelenség nemcsak az erősen hagyománytisztelőket zavarta meg, de még az egészségesen rugalmas lelkületűek sem tudták azt feldolgozni. Ügy érezték, mintha a „katolikus identitásuk" forogna kockán. A hívek körében fellépő bizonytalanság jó táptalaja lett a szélsőségesek előretörésének, ami viszont a konzervatívok jóslatait" látszott erősíteni. — Mindmáig sokan kiélezik a zsinat utáni fellépő nehézségeket, pl. a bűntudat csökkenését, a gyónás elhanyagolását, az erkölcsi törvények és a hitigazságok elfogadásának lazulását stb. — ugyanakkor elhallgatják a ma már természetesnek vett zsinati eredményeket. Mivel a hittanítás befogadása „első hullámának" (Tillard, Isd. fentebb) számos tagja még ma sincs kellően felkészítve a megújult hittanítás befogadására, ezért nem is tudja meggátolni az egyre nagyobb tért hódító konzervatívoknak ún. „második hullámát", akik sajátos magatartásukkal „csak ezért is!” (Tillard) a régit akarják visszahozni. — A helyzet annál inkább veszélyes, mert napjainkban a világot is elöntötte a múltba nézés „nosztalgia hulláma" (sokan most ezt viszik túlzásba!). Ez a légkör nagyon kedvez az egyházon belüli restaurációs törekvéseknek, az újra merevedő jogi és szabályszemléletnek. Pedig az újabb nemzedék csak szabadon vállalt személyes döntések alapján lesz képes a keresztény igazságokat befogadni, életté tenni, lelkesedni érte. — Kedveznek a „második hullámnak", sajnos, a személyi feltételek is. A zsinatot előkészítő, és az ott közreműködő püspökök és teológusok nagy része már nyugalomba vonult vagy meghalt. Az idősebb lelkipásztorok közül azok, akik akkor „nem tanulták újra a teológiát", — ahogy ezt Rahner is sürgette, — visszahozták a nekik ugyan ismerős, de ma már elavult teológiai tankönyvek szellemét. A fiatal papság ezt nem érti, új utakon jár és már képtelen az idősebb korosztállyal termékeny, mélyebb párbeszédbe kerülni. Pedig igen sokat segíthetnének egymásnak a tapasztalat és az újra való érzékenység kölcsönös eszmecseréjében! Hogyan segíthetünk? — Röviden ennyit: — Emeljük ki jobban a hittanításban azt (is), ami a kereszténységben lényeges, tehát nem változik, azaz mindenekelőtt mélyedjünk el a kinyilatkoztatás főigazságaiban. 15
