Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Balogh József: A karizmák a II. Vatikáni zsinat tanításában és korunk egyházának életében
égből most ugyanaz az igazoló isteni szózat hallatszik, amely annak idején Keresztelő Jánosnak adta a megvilágosodást: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik! (Mt 17,5). Vége a félreértéseknek és félremagyarázásoknak: a két próféta között a Megváltó áll. így tartoznak össze Jézus, Mózes és Illés. TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRD ÉSEK Balogh József A KARIZMÁK A II. VATIKÁNI ZSINAT TANÍTÁSÁBAN ÉS KORUNK EGYHÁZÁNAK ÉLETÉBEN Az alábbi írás szerzője az 1985-86-os tanévben püspöke szándékának megfelelően Rómában a Gergely Egyetem Spiritualitás Intézetében tanult. Meglepve tapasztalta, hogy míg Magyarországon a különböző karizmatikus, illetve „lelki-vallási” mozgalmakról itt-ott enyhe iróniával beszélnek, a pápai egyetemen azt hallotta, hogy ezek az egyház életerejének, megújulásának a jelei. Külön tantárgyak, különböző könyvek foglalkoznak e mozgalmakkal, s a professzorok Isten működését figyelték bennük. De nem csak az egyetemen tapasztalt ilyen hozzáállást! Maga a Szentatya többször beszélt a karizmákról, melyek élnek, működnek az egyházban és ezekben a mozgalmakban, és ismételten arra buzdította a megújulási mozgalmak tagjait, hogy éljék karizmájukat az egyház javára. Az 1985. évi szinódusra meghívást kaptak a megújulási mozgalmak képviselői is, a szinódus zárónyilatkozata pedig az egyház reményeinek nevezte a mozgalmakat. Az 1985. évi szinódus mellett a többi szinódusok is úgy beszéltek korunk megújulási mozgalmairól, mint az egyház nagy reménységéről hasonlóan nyilatkozott számos újabb egyházi megnyilatkozás és dokumentum. A Gergely Egyetem Spiritualitás Intézetének tananyaga és az egyházi nyilatkozatok alapján megpróbáljuk röviden összefoglalni, hogy mi az, amit ma az egyház a karizmákról és a karizmatikus mozgalmakról tanít. — Félreértések elkerülése végett hangsúlyoznunk kell, hogy amikor a „karizmatikus megújulás” kifejezést használjuk, nemcsak az ún. karizmatikus (pünkösdi) mozgalomra gondolunk, hanem — a zsinat és a világegyház szóhasználatának megfelelően — korunk minden „hiteles” lelkiségére, megújulási mozgalmára. (Helyszűke miatt nem szólunk ezek hibáiról, a rendkívüli jelenségekről, a veszélyekről, elhajlásokról, mert ezekről magyar nyelven is több jó összefoglaló írás jelent már meg.1) FEJLŐDÉS A KARIZMÁK MEGÍTÉLÉSÉBEN A II. Vatikáni zsinat előtti évtizedek teológiájában bizonyos egyoldalú és merev kép élt az egyházról és a karizmákról. Az egyházban elsősorban tökéletes társaságot, hierarchikus intézményt látott, a szakra- mentum jelleget és ezzel együtt a karizmák jelentőségét kevésbé vette figyelembe. Természetesen e kor is tudott a karizmákról, melyek jelen vannak az egyházban, de rendkívüli jelenségnek tartotta azokat, amelyek csak ritkán jelentkeznek, főleg egyes kiválasztottak (sajátosan a rendalapítók) életében. A II. Vatikáni zsinat fordulatot hozott a karizmák értelmezésében, illetve azok fogalmának meghatározásában. Ez a változás megfigyelhető az azóta megjelent egyházi, pápai megnyilatkozásokban vagy a püspöki szinódusok szóhasználatában. Az új szemlélet alapja a zsinat egyháztana. Eszerint az egyház nemcsak hierarchikus intézmény, hanem karizmatikus, a Szentlélek által vezetett közösség is (LG 8). Ebben a közösségben természetszerűen jelen vannak és működnek a karizmák. Ezzel kapcsolatban ezt mondja a zsinat: „A Szentlélek és az Isten népét nemcsak 176
