Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A hit befogadása és megvallása
Széli Margit A HIT BEFOGADÁSA ÉS MEGVALLÁSA A világi állapotban lévők csak tükörképei, visszhangjai a klérusnak, — írja kora felfogásmódján Newman bíboros a lelkipásztorok és a hívek egyetértésében (conspira- tio pastorum et fidelium) — mégis van bennük valami többlet, ami a lelkipásztoroknál egymagában nem található meg.''1 Newman 1859-ben elsőként sürgette a hívek megkérdezését arról, miként fogadják be, miként élik hitük tanítását. Szándékát így indokolja: ,,Az egyháznak minden tagja életfontosságú, és sajátos feladata van. Veszteség nélkül egyik sem nélkülözhető .. . Azt gondolom, az Ecclesia docens (a tanító egyház) öröme nagyobb lesz akkor, ha lelkes híveket lát maga körül. . ., mintha híveit az isteni tanítás tanulmányozásától és szent elmélkedéseitől távoltartaná, és a hirdetett tanítás tekintetében megelégedne egy bennfoglalt hittel (fides implicita). Ez ugyanis a képzett embereknél hitbeli közömbösséghez, az egyszerűeknél pedig babonához vezet." — Egyházunkban régóta nehézséget jelent a jóakaratú, de tartalmilag hiányos hittudás problémája. A hitbefogadásnak alaposabb vizsgálata csak a zsinat után kezdődött. Milyen befogadásról van szó? A II. Vatikáni zsinat után az egyház fokozott erővel akar meggyőződni arról, hogy az egyháztagok miként fogadják be, miként élik hitük tanítását. A Bolognai Nemzetközi Találkozások2 szorgalmazták, hogy a megújult hittanítás kiáradását a keresztények, főleg a világiak életében nyomon kövessék. A gyakran még elméleti vizsgálatok is azt célozzák, hogy egyre hatékonyabb megoldásokra késztessék a lelkipásztorokat, főleg a helyes egyház kialakításában, és a világiak feladatainak tudatosításában. Antonio Acerbi egyháztörténész, a találkozók szervezője ismételten hangsúlyozta, hogy egyháztanunk még ma is „két vágányon fut": a jogi szemléletű egyháztan, és a „Lumen Gentium" szellemében megújult egyháztan szintjén, és a kettő gyakran keveredik, YVes Congar, a zsinati egyházszemlélet egyik előkészítője, a kettősséget úgy akarja feloldani, hogy a híveket jövőben ne (csupán) a törvények iránti engedelmesség-engedetlenség (acceptation des lois) szempontjából mérlegeljék,3 hanem, amint azt az egyház eredeti felfogása is megkívánja, szabad döntésű, a hit befogadására és megélésére kész, nagykorú felnőtteknek tekintsék. Ez az óhaj nem új. Már az I.Vatikáni zsinat után is voltak kísérletek egy ilyen „egyháztani recepció" elindítására és felmérésére, de sajnálatos módon, elakadtak. Napjainkban, korunk lélektani ismeretei sokat segíthetnek a hittanítás önkéntes, szabad befogadása feltételeinek felismerésében. A lelkipásztorok így maguk is előkészíthetik híveiket a döntésre, beleegyezésre, egyáltalán mindarra, ami a keresztény nagykorúság jellemzője,4 hiszen a befogadás maga is lélektani kérdés. Általános értelemben a recepció egy megadott irányelvnek, igazságnak a készséges befogadását jelenti. Így már eleve feltételezi, hogy az illető képes világos döntést hozni és, hogy kialakítható-e megfelelő kapcsolat, egyetértés és együttműködés az átadó és a befogadó között. Ahhoz, hogy az egyének befogadott igazságait, nézeteikből és helyzetükből fakadó magatartásukat megismerjük, nem elegendő a hit anyagának, mintegy „leckének a felmondatása", hanem véleményekre, kötetlen vitákra van szükség, arra, hogy az igazság átadója felismerje, mi a fölösleges, és mit kellene jobban elmélyítenie. Ilyen értelemben mondható, hogy a recepciónak közösséglélektani jelentése van. Ugyanis egy csoport válaszáról van szó, — írja ]. M. Roger Tillard kanadai teológus —tehát olyan véleményről, amiben közük, hogy a szóbanforgó igazság megfelel-e az adott közösség valóságos szükségletének.5 A hit befogadásánál nem csak az alapvető megértésre figyelünk, sem pusztán a jószándékra és készségre, hanem tekintetbe vesszük mindazt a megnyilvánulást is. 13
