Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Rózsa Huba: Bibliaismeret, exegézis a papi és világi továbbképzésben
társadalom síkján egyaránt), mint a jónak, az igazságnak vagy a szeretetnek. Megtapasztaljuk az evangélium erőtlenségét, amely külső látszatra nem képes áttörni azt a közönyt vagy érdektelenséget, amelyet a közvélemény a keresztény hit iránt tanúsít. Mindezek mellett az ember erkölcsi esendősége azt a benyomást kelti, hogy — reálisan mérlegelve — az evangéliumi életideálnak nem sok esélye van a tömegek körében. — Igaz, nem lennénk igazságosak, ha csupán a negatív tüneteket sorolnánk fel. A modern ember anyagi és erkölcsi tekintetben egyaránt rengeteg értéket alkotott, és az újkori történelem az igazság őszinte keresésének számos tanújelét adja. A probléma csupán az, hogy a választ az evangéliumon kívül keresi. A hívőben felmerül tehát az egyház, illetve a kereszténység jövőjének kérdése. Milyen reményekkel, várakozásokkal nézhetjük a világ evangélizációjára kapott krisztusi parancsot: „Én kaptam minden hatalmat a mennyben és földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet.. (Mt 28,19). De függetlenül az egyház küldetésének kérdésétől, ma az emberi jövő is égető kérdése a hívőnek és nem hívőnek egyaránt. A pusztulás, környezetszennyeződés, atomveszély lehetősége még sohasem merült fel olyan realitásként, mint ma. A keresztény hit szerint az ember sorsa nem kizálólag saját döntésétől, önkényétől függ, mert Isten a kozmosz és a történelem teremtője és ura. Az ember nem képes áthúzni az üdvösség tervét, de marad a nagy kérdés: hogyan valósul meg mindez? A kérdésekre nem elégszünk meg elméleti válaszokkal, hanem ismerni szeretnénk, hogyan vezeti Isten az emberiség sorsát, a jóval és rosszal viaskodó emberét. A bibliai hagyomány alapvetően történeti hagyomány, amely Izrael, majd az apostoli egyház sorsában és tapasztalatában mutatja meg, hogy Isten miként valósítja meg az üdvösség tervét. A Szentírás lapjain a valóságos történelem tárul fel, ebben mutatja meg, hogy a valóságos ember jó és rossz vonásaival együtt meghívott az üdvösségre. A jámbor hívőt mindig megdöbbenti a biblikus hagyomány realitása — főként az Ószövetség, de az Újszövetség sem marad el, — ahogyan megörökít olyan emlékeket és epizódokat, amelyek az emberi gyöngeségekrol tanúskodnak nép és egyén viszonylatában, sőt még Izrael és az egyház nagy embereivel kapcsolatban is (Mózes, Dávid, apostolok). Élő tapasztalatot nyújt a Szentírás, hogy az esendő ember is nagyra hívott és naggyá válhat Isten kegyelmének erejével, aki a bűnös embert is magáénak vallja. Főként az Ószövetség tanúskodik mintegy másfél ezer év történetében, hogy Isten Izrael népének minden megtorpanása ellenére is megvalósítja az üdvösség tervét, nem egyszer teljesen reménytelen helyzetből, nullpontról kezdve mindent (lásd: babiloni fogság). A történetileg legnegatívabbnak tekinthető események is beilleszkednek az isteni elgondolásba, és ebből a szempontból Isten tervében az egész emberi történelem értelmes összefüggést alkot, amelynek kiindulása és célja van. A bibliai szemléletmód különösen arra tanít meg minket, hogy Isten nemcsak rendkívüli jelekben, Isten népének sikereiben, hanem rejtett tevékenységében is jelen van a történelemben: szenvedésben, kudarcokban, ügyének látszólagos vereségeiben is beteljesedéshez vezeti az emberiség sorsát. A bibliai szemléletmód tehát eligazítást nyújt, amikor a hívő korunk eseményeiben Isten tervét keresi. — 2. Az egyház megújulása felvetette a forrásokhoz — jelen esetben a Szentíráshoz — fordulás szükségességét. A korfordulók mindig felvetik Isten népe belső megújulásának igényét. Az új helyzet kihívást jelent a hit, a hívő közösség és az egyes ember számára. Isten népe a kinyilatkoztatás fényében mérlegeli mi az, ami lényegéhez tartozik, és mi az, amit egy-egy kor igénye alakított ki, miben kell tovább lépni az új körülmények között. Maga az Ószövetség is tanúságot tesz arról, hogy Izrael népe történetének és vallástörténetének döntő fordulóiban a mózesi kor hagyományában keresett útmutatást a megújuláshoz. A Pentateuchus nagy hagyománykörei: a Jahvista (IX. sz.), Elohista (Vili. sz.), a Deuteronomista hagyomány (VI. sz-tól) és a Papi hagyomány (V. sz.) mind ebből a törekvésből jöttek létre. Különösen eml ítésre méltó a deuteronomista-deuteronomiszti- kus mozgalom, amely a mózesi hagyomány, főként a Sinai szövetség szellemében 144
