Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Farkasfalvy Dénes: A szentírástudomány új útjai
valóban elérjék a hallgatóságot: értelmük és szívük számára táplálékot jelentsenek. A teológiai főiskolákon virágzani kezdett az exegézis és az ún. „biblikus teológia”, míg a dogmatika bizonyos korábbi válfajai (pl. az ún „spekulatív teológia”) kátyúba jutottak. Megindult a törekvés egy újfajta, inkább biblikus mint bölcseleti alapokon álló rendszerező hittan kidolgozására. Ebben az általános megújulásban nemcsak az új papi nemzedék kapott újfajta teológiai képzést. A „papi továbbképzés” (sőt átképzés) égető feladattá vált: nemegyszer egy-egy ország egész püspöki kara számára rendeztek teológiai „gyorstanfolyamokat” vagy legalábbis utánképzést, amelynek kettős pillérjét a zsinati dokumentumok és az újonnan felfedezett „biblikus alapok” képezték. Az ökumenizmus is mindennél jobban ösztönözte a biblikus megújulást. Ismét úgy tűnt, hogy a közösen birtokolt, közösen magyarázott Biblia képes lesz a keresztény felekezeteket egy közös hit és közös egyházi szervezet aklába terelni. A szentírástudományban képzett egyházi szakembereknek még soha nem volt ilyen keletje! 2. A válság. A zsinat utáni teológia válsága nem sokáig váratott magára. Bizonyára nincs elég történeti távlatunk a folyamat tárgyilagos leírására vagy az okok pontos felmérésére. Mégis fontos feladatunk, hogy lehetőségeink szerint megpróbáljuk megérteni a válság eredetét és okait. Ha egyes, fontosnak tűnő szempontokat kisarkítunk, az olvasó ne vegye túlzásnak vagy karikatúrának. a) Első közelítésül azt kell mondanunk, hogy a zsinat a fent említett hármas mozgalom számára túl sokat ért el és túl hamar. Ez főképp a liturgikus mozgalom sorsában vált világossá, hiszen egy évtizeden belül megkapta mindazt, amire ilyen rövid távon legmerészebb álmaiban sem számíthatott. A pár évig még félig latin vagy kétnyelvű misekönyvek szinte minden országban hamarosan helyet adtak a pusztán népnyelvű kiadásoknak: a misekönyvet hasonló stílusban nyomon követte a szertartáskönyv és a zsolozsma népnyelvű kiadása. A szertartások átformálásában is a mozgalom egy csapásra elérte kitűzött célját: a római rítus egésze lényegében hasonult a negyedik-ötödik század patrisztikus modelljéhez. A szertartások felépítése és szabályzása, valamint az egyházi év reformja a hívek „tevékeny részvételének” elvét („actuosa participatio”) szinte maradék nélkül törvénybe iktatta, rubrikákba foglalta. Rövid pár év leforgása alatt azonban kiderült, hogy a szükséges feltételek nem elégségesek: a liturgiáról szóló új könyvek, cikkek és előadások most arról kezdtek érvelni, hogy a modern ember új formanyelvet kíván, a szekularizált világ („secular city”)3 számára evilági szimbolizmusra van szükség,4 vagy talán a szimbólumok előtt a szimbólumlátást kellene megújítani, a szóban és cselekvésben való önkifejezést kell új alapokra helyezni, sőt — végső soron — minden más feladat addig megoldhatatlan, amíg az ünneplő egyházi közösséget mai módon, a mai társadalom szerkezete szerint ki nem alakítjuk. Röviden: a liturgikusok számára is kiderült, hogy minden történeti folyamat egyirányú: az „aranykort” (ha egyáltalán létezett!) hiába álmodjuk vissza, nem lehet visszahozni. A hagyomány értékeit csak újraalkotva, csak mai önmagunk igényei és lehetőségei szerint tudjuk ismét birtokba venni, aktualizálni. b) A patrisztikus megújulás válsága volt a legkevésbé feltűnő. Mindössze az történt, hogy kb. egy évtized leforgása alatt a szentatyák tanulmányozása visszaszorult a szaktudomány keretei közé. Mire az új római breviárium a patrisztika remekeinek válogatásával a papság kezébe került, addigra már a teológia legfrissebb áramlatai más irányba tekintgettek. A teológiai irodalomban előtérbe került a kérdés: Vajon az atyák bölcseleti elképzelései (platonizmus)5, ismeretelméleti feltételezései (naiv realizmus) és exegétikus gyakorlata (kritikátlan literalizmus: betűszerinti értelmezés) mennyi segítséget nyújthat a modern teológiának? c) A biblikus mozgalom válsága lett a leglátványosabb, a legfájóbb és legégetőbb, s még talán egészében máig sem bontakozott ki. Az egyház új, zsinat utáni helyzetében a biblikusok olyan feladatokat kaptak, amelyek erejüket és lehetőségeiket egyszerűen meghaladták. A problémák két oldalról jelentkeztek: egyrészt a modern bibliakritika, másrészt a megújulást igénylő dogmatika oldaláról. Amikor a század elején a francia domonkosok a Jeruzsálemi Szent írásintézetet megalapították (1890), s a modern 137
