Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Farkasfalvy Dénes: A szentírástudomány új útjai

szentíráskritika katolikus talajba való átültetésére vállalkoztak, meglehetősen tudatában voltak annak, hogy a bibliakritikát kritikusan kell kezelniük. J.-M. Lagrange, az iskola alapítója és lelke nemcsak a szövegkritika, a történeti kritika, a nyelvészet és archeológia művelését szorgalmazta, hanem a katolikus exegétikus hagyománynak, mindenekelőtt — rendje hagyományai szerint — Szent Tamás biblikus kommentárjainak tanulmányozását is. Emellett nem feledkezett meg a sugalmazás, a kánon és a hermeneutika kérdéseiről sem, s ezekről a kérdésekről az akkor virágzó neotomizmus fogalmi rendszerében cikkeket írt.6 Az ötvenes években kibontakozó „új teológiát” azonban ezen a téren súlyos mulasztások terhelik. Míg gyakorlatilag minden fontos dogmatikus kérdés történetét feldolgozták, a biblikus suaalmazásra vonatkozó hagyomány történeti vizsgálatára sosem került sor. E kérdésről a „legfrissebb” átfogó könyv még ma is C. Puch műve 1906-ból!7 A mulasztás súlyos következményekkel járt. Pierre Benoit először 1947-ben, majd 1958-ban,8 Karl Rahner ugyancsak 1958-ban9 próbálta a sugalmazás teológiáját a modern katolikus teológia számára rendszerbe foglalni, de a források feldolgozásának hiányában egyikük műve sem jutott túl egy elvont bölcseleti vázlat megrajzolásán. Ha ma a sugalmazás vagy sugalmazottság es tévedésmentesség =inerrantia kérdése felmerül, a patrisztikában és a bölcseletben rendszerint járatlan biblikus szakemberek maguk csinálta gondolati szkémákkal próbálnak kiigazodni abban a szellemi káoszban, amely e kérdés tárgyalását általában jellemzi.10

Még súlyosabb hibák forrása volt a jobbára protestáns hátterű bibliakritika bölcseleti feltételezéseinek kritikátlan átvétele. A történeti-kritikai módszer, amely a mai katolikus exegézisben a zsinat után szinte egyeduralkodóvá vált, a filozófiai ősök igen tarka sokaságát mondhatja magáénak. A kritikai módszer még ma is lényegesen függ a történeti pozitivizmustól, amely az általa vizsgált (és megismerhetőnek hitt) valóság köréből a természetfölöttit ismeretelméleti alapon kizárja. Ugyancsak szoros kapcsolatok fűzik a vallástörténeti iskolákhoz, amelyek a kereszténység vallástörténeti redukcióját tűzték ki programul, s már eleve feltételezik, hogy a keresztény eredetet a szellemtörténet keretein belül kielégítően magyarázni és értelmezni lehet. Amikor a zsinat nyomán előbb a német, majd a francia, s végül az olasz és angol-amerikai katolikus biblikusok is elindultak, hogy — jó néhány évtized késéssel — a szentíráskritika művelőivel felzárkózzanak, túl óvatlanok voltak az újnak tűnő, de protestáns körökben már mintegy 100—150 éves hagyománnyal rendelkező tudomány módszerével szemben. Nagyobb baj volt azonban az, hogy megfelelő bölcseleti előképzés és korszerű szellemtörténeti fogalmak hiányában a tudományos módszer kérdését s a sokszor elhallgatott feltételezések (a hermeneutikai „Vorverständnis”) fonákságait felismerni és feltárni nem voltak képesek.

Karl Rahner, aki a katolikus teológia és a modern bölcselet közti viszonyt minden kortársánál jobban figyelte és értette, már jó időben felh ívta a teológusok figyelmét arra az egyre növekvő űrre, amely az exegézist és a dogmatikát már az ötvenes években egymástól elválasztotta.11 Aggodalmai főképp a német helyzetet tükrözték. Akkor még nem láthatta, hogy másfél évtizeden belül ez a helyzet nemcsak súlyosbodni fog, de kiterjed az egyház egészére és ugyanabba a veszélybe sodorhatja a katolikus teológiát, mint amilyenbe a protestantizmus már a század elején jutott: az egyetemek biblikus teológiája a hívek és lelkészkedő papság körében egyre inkább használhatatlannak és elfogadhatatlannak bizonyul, és miközben megszakad a kapcsolat a liberális szellemi elit és a konzervatív hívő tömegek között, az utóbbi végül is létrehoz egy konzervatív teológiai ellenzéket („neo-ortodoxiát”) s megteremti az ún. „fundamentalista” irányzatok sokféleségét. Más szóval: a liberális protestáns bibliakritika melletti felzárkózás szükségképpen magával hozta a protestáns egyházak belső problémáinak „(bővített?) újratermelését” a katolicizmuson belül.

d) A mai válság röviden így foglalható össze: A teológia mindenekelőtt a Szentírásra akar építeni, de a szent írástudomány egyre kizárólagosabban nyelvészettel, archeológiával és történelemmel foglalkozik s a szövegmagyarázatot tekintve egyedül a történeti kritika módszerére hagyatkozik. Ez a történeti-kritikai módszer nem képes igazában elszakadni azon feltételezéseitől, amelyek még a századforduló idején a

138