Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - KÖRKÉP - Puskely Mária: Szent, Szent, Szent!
SZENT, SZENT, SZENT „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje” {Jn 6,69). Jézus Krisztusban Isten kinyilatkoztatta magát nekünk: ő Atya, Fiú és Szentlélek. Isten már az Igében ránk bízta magát; az Ige pedig körülölel minket a magasból, a mélyből, oldalról, belül, kívül, a múltból, a jelenből, a jövőből. Nem mi foglaljuk magunkba a Szót, hanem a Szó foglal magába minket. Vitathatatlan, hogy Isten az én nyelvemen nyilatkoztatta ki magát; de amikor azt hiszem, elérem, kiszélesedik mint a horizont, mindig közel van és mégis mindig messze. Az egyház, hogy kimondja az egy Nevet, az egyetlen Szót — Atya, Fiú, Szentlélek — állandóan hallgatja őt és imádkozik. DICSŐSÉG AZ ATYÁNAK. Az egyház térdenállva hallgatja annak a nevét, aki az Atya. Atyát mond, nemcsak Teremtőt. Aki Istent Atyának nevezi, határozottan létünkkel hozza őt kapcsolatba. Magát a szót gyorsan ki lehet mondani, de hihetetlen fáradságba kerül, ha le akarunk hatolni annak mélységébe. — A prófétáknak és a bölcseknek ezer évekre volt szükségük ahhoz, hogy úgy fejezzék ki Isten és Izrael kapcsolatát, mint az atya és a fiú találkozását. Isten termékenysége csak Krisztusban válik abszolút nyilvánvalóvá. Sőt, a misztérium Krisztusban éri el ezt a teljességet: az Atya az „Abba", aki a Fiúban lett testté és adja magát nekünk. Krisztus az Atya képmása, az emberi testben láthatóvá vált dicsősége, az isteni tűz vakító ragyogása. DICSŐSÉG A FIÚNAK. Az egyház térdenállva hallgatja annak a nevét, aki öröktől fogva a Fiú. Az egész Ószövetség szüntelenül ismétli Istennek az ember felé irányuló megismételhetetlen atyaságát. Ha azonban Isten csak Ádám születésével kezdett volna el atya lenni, örökkévalósága terméketlen lenne: mintha a sárból született ember nélkül áthidalhatatlan magány elviselésére lett volna kényszerítve. — A szeretet nem lehetett magány. Isten öröktől fogva kiárasztotta atyai lényét, hogy azt ajándékul adja egy Fiúnak, aki viszont azt teljességében elfogadta egy olyan szeretetnek végtelen ajándékaként, aki egészen odaadja önmagát, hogy önmaga maradjon. DICSŐSÉG A SZENTLÉLEKNEK. Az egyház térdenállva hallgatja annak a nevét, aki a Szentlélek. Ez a név egyszerre nyilvánult meg előtte, de hogy ezt a nevet hallgassa, szüntelenül újabb tapasztalatokra van szüksége. A Szentlélek Isten, aki egyenlő az Atyával és a Fiúval, a földön is befogadható „ajándékként" nyilatkozik meg. A Lélek közlés, kiáradás, vigasztalás: egyszóval forrás, amely által meríthetünk az isteni életből, tűz, amely fellobbantja bennünk az igaz, a jó és a szép utáni vágyat. Az értelem élessége és kiegyensúlyozottsága, a válogatott bölcsesség, a megértés szintézise, a szépérzék, az erkölcsi erő, a gyöngéd jámborság, Isten jelenlétének szívremegtető érzése: mindez a Szentlélek megnyilvánulása. MINDÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ. Krisztusban, a Szentlélek erejével mi is eljuthatunk az Atyához, felajánlva neki a képére és hasonlatosságára alakított lényünket. A Szent- háromságban élünk, mozgunk és maradunk. A Szentháromságban lettünk fiák, a szeretetben megszentelt testvérek. — Amikor majd eljutunk a mennyországba, akkor élhetjük meg és mondhatjuk majd a tudatosság és a szeretet teljességével: dicsőség az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek; dicsőség az embernek, akinek átalakult arcán felragyog az Atyához, a Fiúhoz és a Szendétekhez való hasonlóság. Erre a napra várva szemléljük és imádjuk Őt. (Signore, da chi andremo? II catechismo degli adulti, Ed. C. E. I., Roma, 1981. 481—482.) Fordította: Puskely Mária 114
