Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Vértesaljai László: "Ne készíts magadnak faragott képet" - (Akik az Isten képét eltorzítják)
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK Vértesaljai László „NE KÉSZÍTS MAGADNAK FARAGOTT KÉPET" (Akik az Isten képét eltorzítják) A folyóirat e számának vezérfonala akarva-akaratlan elgondolkodtatott. A ,,mi Istenünk” birtokos névmása olybá tűnt, mintha Isten megoszlott volna a mindenkori Apollók, Pálok, Kéfások között, vagy ami még rosszabb, mintha több Isten lenne, s köztük egy, a miénk, szemben másokéval. — Pedig Valakiről, az eredendő egyről van itt szó, akit a keresztények megvallanak: Ábrahám, Izsák, Jákob Istenéről, a Jézus által feltárt Istenről, Máté, Márk, Lukács, János, Pál Istenéről, az egyházat útjára indító Istenről, Szent Ferenc, Szent Teréz stb. Istenéről. Mégis, elemi erővel kéne hangzania e szónak: Isten a miénk, az emberek, azaz mindenki Istene — megoszlás nélkül. Az Isten nemcsak önmagáé, hanem hozzánk, emberekhez is tartozik, nevét, gesztusait, gondolatait ismerjük. A közös hozzátartozás több-let, pozitívum, mely szemben áll hiányával, a Theosz az a-theosszal. Ha ez a többlet már öröm bennünk, akkor még korábban, s ami még fontosabb, még igazabban örülhetünk: nem mert birtoklunk valamit az Istenből, hanem, mert O birtokol minket. Amíg az első viszony beteljesedése eleve lehetetlen, addig a másik, és csakis a másik megközelítés teljesen helytálló: mi vagyunk az Istené, az Ő tulajdona vagyunk. Mindig is Ő a kezdeményező. Ő az, aki „előbb szeretett mfnket" (Jn), Ő az, aki „előbb keresett minket" (Pascal). Joggal nevezzük őt abszolútnak, minden köteléktől, függőségtől föloldottnak, azaz függetlennek. Ezt tapasztalja elsőként és drámai módon Mózes, akinek meghatározó élménye lesz Isten bemutatkozása, ő még csak eldadogná saját nevét — egy sereg meghatározással —, hogy „úgymond a vízből húztak ki” és meg is elégedne Isten viszony-lagos nevével: „Ábrahám, Izsák, Jákob Istene": csak küldetése miatt feszegeti a titkot. Maga a kérdés meglepő, arcátlan, amolyan felségsértés. A válasz sem kevésbé meghökkentő. Hangulatilag úgy is lehetne fordítani: „mi közöm hozzád?”, vagy még pontosabban: „semmi közöm hozzád!" A Titokkal szemközt a kuporgó, sarutlan ember feszeng, kínlódik. Érzi, a többiek valami új meghatározást várnak majd tőle, egy új jelzőt Istenről, kézzelfoghatót, ehelyett látszólag „üres kézzel" tér hozzájuk. Miként is érthetné, hogy a puszta, mindentől független létet-életet jelölő szó, JAHVE a legtöbbet mondja el Istenről — méghozzá páratlan pontossággal. Ez a szó, Jahve nem tagadás, hanem éppen azt a valakit jelöli, akinek egyedül nem kell bemutatkoznia. Neki nem kell, de mindenki másnak és minden másnak igen, azaz korlátok közé kell magát szorítania. Ahhoz, hogy egyértelműen állíthassuk magunkat, 4-5 „megkötést" kell tennünk: anyánk, apánk neve, születésünk ideje, helye stb. Egyedül Istennek nem kell ilyen beszűkítést végeznie — s ha mégis erre kérik, a név „kikényszerítőjének”, Mózesnek el kell takarnia az arcát, arcnélkülinek, „arcátlannak" kell lennie. Isten tehát felfedi nevét, mondhatnánk az igazit: Jahve, ám hozzá is fűzi a látszólag mellékest: Ábrahám, Izsák, Jákob Istene. Erre a két összekapcsolt névre mondja azután: „Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre" (Kiv 3,15). — Csírájában ez az Isten-név teológia tartalmazza mindazt a két vonást, amely lehetővé teszi Isten egyidejű transzcendenciáját (Jahve, mi vagyunk az Övé) és immanenciáját (az atyák Istene, Ő a mi Istenünk). Az üdvtörténet, továbbá annak reflexív szintű elemzése, a teológia története mutatja e két szempont örökös szükségszerű feszültségét, valamint az abszolutizálás buktatóit. Bármelyik szempont túlhangsúlyozása végzetes következményű. A történelem során a hívő emberek körében Isten „lefokozása, konkretizálása, antropomorfizálása" a legnagyobb kísértés. 115
