Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - KÖRKÉP - Frossard, André - Reményi Judit (összeáll. és ford.): Találkozás az ismeretlen Istennel
kell világossá tennie: a keresztény kinyilatkoztatás Istene együttérző, részvevő, nem a-pathikus, hanem szüm-pathikus Isten. Jegyzetek: 1. Karl Rahner, idézi Klaus P. Fischer: Gotteserfahrung. Mystagogie in der Theologie Karl Rahners und in der Theologie der Befreiung, Mainz 1986. 27. I. — 2. uo. 140. I. Fordította: Bánhegyi B. Miksa André Frossard TALÁLKOZÁS AZ ISMERETLEN ISTENNEL Az író megbízása alapján műveiből összeállította és magyarra fordította REMÉNYI JUDIT. Belépek templomaid csendes magányába, és Istenem, a távoli félhomályban ta- bernákulumod előtt lobbanni látom az örökmécs kis piros lángját és ujjongó örömömre emlékezem. Hogyan is felejthetném el azt! — Hogyan is felejthetné el az ember azt a napot, amelyen felfedte magát az az ismeretlen Szeretet, aki által szeretünk és lélegzőnk; azt a napot, amelyen tudatára ébredt, hogy nem elhagyatott, hogy egy láthatatlan Jelenlét hatja át, veszi körül és vár reá, hogy az érzékek és a képzelet határán túl létezik egy másik világ, amely mellett ez az anyagi világmindenség, ha mégoly szép is, ha bármily hangsúlyosan mutatkozzék is meg, csak az őt megalkotó Szépség távoli visszfénye. Mert létezik egy másik világ. Nem feltevés, nem ésszerű következtetés, nem hallomás alapján szólok róla. Én tapasztalatból beszélek. — Annak a kis adriai kikötőnek a templomában is, ahol gyermekeimmel nyaralni szoktam, minden nap újra erőt vesz rajtam az Ismeretlennel történt első találkozásom megrendülése. Soha senkit nem látni e csendes helyen. Hozzád imádkozom Istenem, örömmel sodródva Feléd a félhomályban, gondolatfoszlányok nélkül adva át magamat annak az igézetnek, amellyel Te minden létezőre hatsz, és hagyom, hogy a tehetetlenségi erő útján, hallgatásom sajkáján magadhoz vonzzák Senki. Csak leghátul a templomban ott áll az osztály legrosszabb tanulója, aki sokféle jelből világosan látja, hogy a világ eltávolodik Tőled, és aki ég a vágytól, hogy felmondja a leckét, amire tanítottad, és amelyet mégis oly rosszul tud. Emlékezem. — Húsz éves voltam és Franciaország még örök volt, de már nem sokáig. Az erkölcs és a kultúra talaja, amelyre az ország évszázadokon át épült, lassan süppedni kezdett; a nemzet közben múló szédülést érzett, amit azonban a fáradtságnak és az időjárásnak tulajdonított. Családilag, mondanom sem kell, ateisták voltunk. Ennek a meggyőződésnek alapja az elutasítás. Annak az emberképnek az elutasítása, amelyet a sötétnek és elnyomónak mondott századok alakítottak ki; a Teremtő és Legfőbb Törvényhozó elutasítása; annak az elutasítása, hogy az ember valakinek a képmása, ahogyan azt a Biblia tanítja (. . . saját képére és hasonlatosságára teremtette őket. . .), ha ez a „más” akár az a tündöklő Lény is lenne. Akit a keresztények Istennek neveznek, és imádandónak mondanak, mielőtt még Omegának hívták volna. Ma saját magukon kívül már senkit sem imádnak az emberek. Természetem és hajlamom szerint szellemi és erkölcsi vonatkozásban — sőt amennyire ez lehetséges, még fizikailag is — igyekeztem mindenhonnan távol maradni. Egész akkori bölcsességem három szóból állt: „nem jelen lenni" (és nem vagyok bizonyos abban, hogy e tekintetben megváltoztam-e), így csak szórakozottan követtem a parlamenti és a politikai eseményeket a kulisszák sarkából. Magam, 110
