Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - KÖRKÉP - Frossard, André - Reményi Judit (összeáll. és ford.): Találkozás az ismeretlen Istennel
mint minden kíváncsiságot sajnálatosan nélkülöző ifjú karikaturista-riporter, kétségtelenül továbbra is legszívesebben csak görög templomokat rajzolgattam volna. Ezenfelül tétlen szkepticizmust ápolgattam magamban, annyira, hogy embertársaimmal kapcsolatot létesítenem csaknem megoldhatatlan nehézséget okozott. Nem volt identitásom. Isten volt az, aki először nevemen szólított, mint ahogyan titeket is megszólít, akik most engem olvastok és akiket, akár nagyok vagy kicsik, híresek vagy ismeretlenek vagytok is, egyedül csak Ő ismer. Akkoriban történt, hogy véletlenül, vagy véletlenek sorozatának köszönhetően beléptem egy párizsi kápolnába és néhány perccel később katolikusként léptem ki onnan, ami néhány olvasómnak később azt a feltételezést sugallta, hogy protestáns gyülekezeti helyről talán protestánsként, mecsetből mohamedánként távoztam volna. De lehet-e a dekorációnak ekkora mágikus erőt tulajdonítani? Minden, amit mondani tudok, csak az, hogy azon a napon katolikussá lettem, tetőtől talpig, minden kétséget kizáróan katolikus (majdnem azt mondtam, amilyen ma már nincs is), és se nem protestáns, se nem muzulmán, se nem zsidó. Éppúgy meg voltam lepve, amikor a kápolnából kilépve katolikusnak tudtam magam, mint amennyire meglepett volna, ha az állatkertből zsiráfként jövök ki. Pedig semmilyen intézmény nem volt idegenebb számomra a katolikus egyháznál, és ha a kifejezés nem foglalna magában aktív ellenszenvet is, úgy így is mondhatnám: antipatikusabb. Számomra az egyház olyan távol volt, mint a Hold vagy a Mars. Voltaire nem mondott nekem róla semmi jót és én főleg őt és Rousseau-t olvastam 12 éves korom óta. De hogyan is lehetséges, hogy egymillió kortársához hasonló fiatalember, akinek csak arra volt sajátos hajlama, hogy fehér felületeket telerajzolva befeketítsen, és minden képzelőerejét görög templomok oromzatába álmodja bele; akibe nem any- nyira a családja, mint inkább olvasmányai ültettek meggyökeresedett előítéleteket a kereszténységgel szemben (amely csak a szocializmusnak kezdetleges és a csuhá- sok által már régóta eltorzított formája), az egyházzal szemben (amely a tudatlansághoz kötődik és vele együtt el fog tűnni), és Istennel szemben (akinek ember- feletti volta már önmagában olyan igazságtalanság, amely őt elfogadhatatlanná teszi); — amely nézetek számára és környezetének már annyira közhellyé váltak, hogy nem is érezték szükségét tartalmukat elemezni; hogyan lehetséges tehát, hogy egy ilyen fiatalember nyomban annyira megváltozzék, hogy nem ismer önmagára és hívő katolikust lel annak a hitetlen gúnyolódónak a helyén, akit a kapuban hagyott? Hogyan eshetett meg, hogy aggályok nélküli békés ateistaként közönyösen lépve be egy templomba, néhány perccel később bensőleg ujjongva lépjen ki onnan afölötti örömében, hogy az Igazság ennyire szép, olyannyira szép, hogy szinte nehéz hinni benne, mégsem nehéz azonban szeretni azt; hogy türelmetlenség hajtsa a boldogságát az egész világgal megosztani, csak nehezen tartva vissza magát attól, hogy a járókelők figyelmét felhívja arra, hogy ők is a Végtelen peremén járnak és bármikor a Fénybe zuhanhatnak; — végül pedig meggyőződve arról, hogy nincs a világon méltóbb, édesebb, szükségesebb és sürgetőbb feladat, mint Istent dicsérni, őt magasztalni azért, hogy létezik, és hogy Ő az, AKI? Minderről a ,,Van Isten én találkoztam Vele” című könyvemben lelkiismeretes gondossággal, az aggályoskodás és a bizalom különös ötvözetével számoltam be, annak az embernek a felelősségével, aki tudja, hogy ki előtt szól, és aki csak azért emelte fel szavát 34 évi hallgatás után, mert egy bizonyos órában minden kereszténynek tanúságot kell tennie, és mert valóban mindegyikük tanúskodik, akár megszólal, akár hallgat. Ha tudjuk, hogy nincs és nem is lesz e Földön más remény az ember számára, mint a keresztény reménység, akkor kimondjuk azt. Tehát azon a bizonyos júliusi napon, egy pompás nyári délutánon slapaj (újságíró- gyakornokj-kollegám viharvert kocsiján elindulunk, hogy együtt vacsorázzunk. Aznap estére találkám volt egy német diáklánnyal, aki — úgy tűnt — nem fog ostromomnak sokáig ellenállni. Ma ünnepi vacsora vár ránk, mert barátom váratlan jutalmat kapott főnökünktől egy jól sikerült riportjáért. Az Ulm utcában lefékez, megállunk. Gondo111
