Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Kerekes Károly: Személyes hitünk és az egyház hite igehirdetésünkben
munkra, katolikusok számára is igen tanulságosan fejti ki, milyen emberfeletti bölcsesség és erőforrás nyílik meg a harmonikus és nemes emberi élet kialakításában a szentségek életünkbe építésével, asszimilálásával. Szivenütő elemzését így fejezi be: „Mennyire szétforgácsolták ezt a valóban szellemi összefüggést . . amennyiben az említett szimbólumok egy részét hamisnak nyilvánították és csak keveset kánoninak; és miképp akarnak minket egyes szentségek lefokozásával a többiek méltóságára előkészíteni . . (Wahrheit und Dichtung, Kürschner Verlag II. 98—102.) Az igehirdető csak akkor számíthat eredményre, igazi hitélményre, illetve hitélmény közlésére, az Istennel való találkoztatásra, ha személyes hitének az egyház hitébe való integrálását saját életének és szavainak nemcsak a Szentírással, hanem az egyház szentségeiben kimagaslóan megnyilvánuló hagyománnyal és szentségi élettel is egybeépíti. A HIERARCHIA SZEREPE SZEMÉLYES HITÜNKBEN ÉS AZ EGYHÁZ HITÉBEN. A hierarchia szó a Szentírásban nem szerepel. A mai erősen intézményes jogi tartalma csak a XII. században alakul ki. Az alapszó maga, az „arché" viszont evangéliumi kulcsszó, de időrendben első és utolsó evangélium (Mk és Jn) legelső szava. Funkciójában pedig az ApCsel 11,15-ben lesz világossá, hogy ti. újjáteremtő, az isteni életet fogantató Szentlélek először az apostolokra, azután őáltaluk a többi hívőre száll. Tehát a kinyilatkoztatás szerint nem alá- és fölérendelést jelent, hanem az isteni életbe való beavatódás „szent rendjét”. (NB. Téves a „fejedelemségek” angyali karának becsúsztatása a hierarchia értelmezésébe az Ef 1,21; 3,10; Kol 1,16 alapján.) Az igehirdető hitének az egyház hitébe való beépülését apostoli hitelességgel a kinyilatkoztatásban adott hierarchiának elfogadása teszi teljessé: Elfogadom az isteni életbe való beavatódás- nak, a személyes, Istennel való találkozásnak a Szentlélek által elkészített medrét, eredési ,,szent rendjét". A forrás, az ér, a patak és a folyó nem „fejedelemségek és hatalmasságok” fokozatai, de szent rend! Ebből az következik, hogy minden „vízcsepp” (minden hívő) a Szentlélek ajándékaként fogadja magába, tiszteli és szolgálja (kiteljesedésében segíti) a forrást. De az apostoli források ugyanúgy Isten nagy ajándékainak ismerik el, táplálják (a „pastor" szó eredeti értelme!), tisztelik és szolgálják (állandóan új életet biztosítva nekik) a kis patakok és nagy folyók minden vízcseppjét. Isten népében csak ez az igehirdetés lesz igazán meggyőző és hitet, isteni életben való részesedést közvetítő. Az igehirdető tisztelje az egyház minden tagjának külön- külön adott karizmákat. Szüksége van rájuk! Hirdetett igéje akkor fakasztja hallgatóságában is a tiszteletet az egyház minden tagjának külön-külön adott karizmák iránt (vö. 1Kor 12,4—11). NÉHÁNY SZÓ AZ IGEHIRDETÉS NYELVÉRŐL. Az igehirdetés nyelve: a hit nyelve. Ez három dolgot jelenthet: 1. a hitigazságokról való beszélgetés nyelvét, 2. a hitben Istennel való talál- koztatás nyelvét, 3. a hívők egymás közti „hívő” beszélgetésének nyelvét. Mindegyik más, többé vagy kevésbé más, mint a hétköznapi nyelv. Az igehirdetés nyelve súlypontilag a második, az Istennel találkoztatás . . . A „nyelvében él a nemzet” is többet jelent, mint első hallásra gondolnánk. Minden élő közösség, ha igazán élő, saját nyelvet, önközlési és befogadási (találkoztatási) jelrendszert alkot magának. Még egy családnak is van saját „nyelve” a tagok egymás közti érintkezésében. Így az Isten népének is. Nyelvében él a kinyilatkoztató Isten, amikor közli magát velünk; de nyelvében él a hívő ember is, amikor legbensőbb személyes énjét közölni akarja Istennel. Ahogyan Isten közli magát az emberrel, az nem köznapi „szó” csupán, hanem igés, „igézetes" szó. Amikor az ember mintegy válaszként közölni akarja magát Istennel, az sem köznapi, hanem igés, „igenes” szó. És ha ennek a „közöltetésnek" nyelvi eszközét megteremtem, nem szavakat mondok, hanem „igét hirdetek”. Amikor a mi egyetlen igazi Mesterünk, Jézus Krisztus az istenemberi közöltetésnek nyelvi eszközét megalkotta, a legegyszerűbb emberek nyelvére épített. Nem véletlen, hogy ezt tanulta meg, és ezt használta földi életében. Ez nem azt jelenti, hogy „igehirdetését” minden részletében mindig mindenki megértette. Sokszor külön oktatásra szorultak kérges kezű halászok és „Izraelben tanítómester"-ként tisztelt Nikodémusok is (vö. Mk 4,10 skk; Jn 3,10). Egyszerű legyen tehát az igehirdetés nyelve! Ezt hangsúlyozza az igehirdető teológia mindenkitől tisztelt „nagy öregje", H. U. von Balthasar is (Gründet Katechese auf Glauben und/oder Theologie? IKZ 1983. 1.). De az etióp udvarnoknak bizonyos előtanulmányai és előgyakorlatai nélkül Fülöp diákonusnak igehirdetése sem lett volna egyből „érthető”. Bizony, általában sok emberi szóértés (tisztelet, bizalom, türelem) előzi meg az „igézetes-igenes" isteni életközlés nagy örömét. Mert ez a cél. Hogy ti. „örömmel folytassa útját” igehirdető és igehallgató (ApCsel 8,39). 81
