Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Fráter Tamás: Kommunikációs alternatívák - avagy közléselmélet igehirdetéshez
Frátpr TíimÁQ KOMMUNIKÁCIÓS ALTERNATÍVÁK — AVAGY KÖZLÉSELMÉLET IGEHIRDETÉSHEZ „Manapság az egész világon veszélyben van a hit és az evangéliumból áradó erkölcsi értékek továbbadása a következő, a fiatal generációnak" — figyelmeztet az 1985. november—decemberi Rendkívüli Püspöki Szinódus záródokumentuma. Az evangelizáció összetett feladat, ami egyidejűleg követeli a közösségben képviselt és általa közvetített keresztény életmodellt; a személyes elkötelezettséget, a másikért való felelősségvállalást és a mindennapokban megvalósított tanúságtételt; valamint a keresztény hagyomány és tanítás tudatosítását, értelmes elsajátítását, szóban és írásban történő továbbadását. A három elem — az egyéni eltökéltség, a közösségi megvalósulás és a szóban való kifejezés — csak együttesen igazán hiteles. (Külön- külön legfeljebb „magán rögeszmék", „szekta beltenyészetek", „csoportideológiák'', „életidegen tanok" stb. státuszára tarthatnának igényt.) A kölcsönös feltételezettség tudatában azonban bármely elemmel önmagában is lehet foglalkozni. A feltételhez nem kötött személyes döntés szükségessége alighanem mindenki számára nyilvánvaló. Individualista korunk számára a közösségiség nehezebb dió, de talán ennek a megértése, elfogadása (és megvalósítása?) is terjed. Talán a legkevesebbet a szóbeli közléssel, az igehirdetéssel foglalkoztunk. Pedig egyfelől nyilvánvalóak a problémák: a hitoktatás alacsony hatásfoka, a prédikációk igen eltérő színvonala, a keresztény világnézet és kultúra egyéb módon történő kifejezésének jóformán teljes hiánya. Másfelől éppen a szóbeli közléssel külön tudomány foglalkozik, a kommunikációs folyamat kulcskérdéseit meghatározva és többféle lehetséges alternatívát megkülönböztetve. Elméleti alapok A legegyszerűbb közléselméleti modellnek három eleme van: a közlő (adó, jelkibocsátó), a közlemény (jel, üzenet) és a befogadó (vevő, közönség). Ez olyan absztrakció, amit legfeljebb a technikai kommunikáció közelít meg valamennyire, ámbátor az adótól a vevőig jutó jel torzulása itt is külön értelmezendő. Az információveszteségnek az oka teljesen fel nem deríthető s nem kiküszöbölhető. A közlőtől a befogadó felé haladó üzenet nem egyszerűen egy közvetítőn („csatornán") hanem egy bizonytalan áteresztőképességű és az eredeti jelet valamilyen mértékben eltorzító, bepiszkoló közegen, képletesen egy „fekete dobozon" (black box) halad át. A nem személyes társadalmi és különösképpen a tömegkommunikáció még valamivel bonyolultabb. Az egyén vagy közösség ugyanis kulturálisan előformált és a társadalmi kapcsolatok előterében folyamatosan befolyásolt befogadó. Ez a társadalmi-kulturális „szűrő" és ezen belül is főleg az egyén számára mértékadó néhány más személy (egy-egy nagyrabecsült barát, házastárs, szülő) véleménye, értékrendje az, ami az üzenet célbajutását meghatározza. Ilyenkor kétlépcsős kommunikációról beszélünk (two-step-flow). A közlőtől származó közleményt az egyént körülvevő környezet szivacsként felszívja, saját szempontjai szerint minősíti, csonkítja, kiegészíti, helyesbíti s ily módon transzformálva engedi tovább az egyén felé. Alig meghatározható, hogy ennek a végterméknek mi köze van még az eredeti üzenethez. A rádió- és tévéműsorok készítői például igen kevéssé lehetnek biztosak abban, hogy a hallgatók és nézők mennyit értenek meg a műsorokból, hogyan értelmezték azokat és azok milyen hatással jártak. A személyes kommunikációt ezek a leírások nem tudják kielégítő mértékben kifejezni. Eddig egyirányú közlésről volt szó, ahol a közlő csupán közlő és a befogadó csupán befogadó. A személyközi viszonyok általában nem ilyenek. A befogadó „nyugtázza" a kapott üzenetet — valamilyen válasszal vagy nem verbális reakcióval (mimikával, viselkedéssel stb.). Ez a válasz olyan új üzenet, amely az immár közlővé vált korábbi befogadótól megy az előbbi közlő felé, aki azonban ebben a második szakaszban befogadóvá vált. Ezt a második, az előbbi reakciójaként megszületett kommunikációs aktust — a hallgatóság magatartását egy prédikáció közben éppúgy mint az újságnak írt olvasói levelet — „visszacsatolásnak" nevezzük; az oda-vissza történő információcserét pedig kétirányú kommunikációnak. Az egyirányú (EK) és a kétirányú kommunikáció (KK) igen sok dologban különbözik (a szakemberek egy része az előbbi esetben nem is tartja jogosultnak a kommunikáció megnevezést, hanem helyette információátadásról beszél). Az első esetben (EK) a közlő független, a második82
