Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 1. szám - KÖRKÉP - Dolhai Lajos: Az ige és a szentség kapcsolata

és a szentség kapcsolatáról az evangélikus, református és katolikus teológusok ökumenikus szimpoziont tartottak.10

A konvergencia jelei. — A mai protestáns teológia általában Luther módszerével igyekszik ,,megteremteni" a szentség értelmét. Megfigyelhetjük ezt például P. Althaus művében,11 aki öt teológiai és antropológiai szempontot sorol fel a szentségek fontosságának hangsúlyozására: a szentség „megóv az intellektuális igehirdetés egyoldalúságától" és „védőpajzs a szubjektivizmusra hajlamos igehirdetéssel szemben". A szentség kiszolgáltatása és vétele egyszerre mutat rá az evangélium személyes jellegére és az ekléziológiai dimenzió fontosságára.

Feltett kérdésünk szempontjából legjelentősebb G. Ebeling tanulmánya.12 Ő abból indul ki, hogy minden emberi szó, de különösképpen az igehirdetés szava, lényege szerint egybekapcsolódik egy szituációval, az emberi élet egy adott helyzetével. A kimondott szónak mindig fontos, magyarázó, értelmező szerepe van. A Szentírás az emberi lét legalapvetőbb kérdéseit állítja elénk, és adja meg azokra a választ, szünteti meg ezeknek a helyzeteknek a megoldatlanságát. Az isteni ige megvilágítja az ember egzisztenciáját, és megnyitja előtte az üdvösséget mint abszolút jövőt. De az isteni szónak az emberi lét alaphelyzeteihez való kötöttsége jobban kifejeződik a szentségekben. Sőt a szentségekben olyan erős hangsúlyt kap, amely a csupán kimondott szóbeli igében nem történhet meg. Ezen alapszik a szentségeknek bár nem abszolút, de gyakorlati nélkülözhetetlensége.

A katolikus teológia a szentségekről szóló tanítást nem az ige teológiájából kiindulva fogalmazza meg, ezért a szó és szentség összefüggésének tisztázása nem volt a szentségtanok központi kérdése. Már a II. Vatikáni zsinat előtt megkezdődött azonban az igehirdetés teológiájának és ezzel együtt az ige és szentség összefüggésének keresése. A kérdés tisztázása napjainkban még nem ért véget. A teológusok fáradozása főképp arra irányul, hogy rámutassanak: az ige és szentség az egyház egybetartozó, de mégis különböző hatékonyságú eszköze, az egyház életének két lényeges megnyilvánulása. Az egyház önmegvalósulásának ezek az alapvető formái szorosan egybetartoznak, egymást kiegészítő és feltételező valóságok. Az Isten szavának hirdetése üdvösséget munkáló, kegyelmet közvetítő esemény, tehát a szentségekhez hasonló kegyelmi eszköz. Joggal beszélhetünk az ige szakramentális jellegéről, de nem feledkezhetünk meg az isteni szó és a szentség közti különbségekről sem.

Az elmúlt évtizedek teológiájában számos megoldásokkal találkozhatunk.13 így például M. Schmaus a communio szempontjából vizsgálva a kérdést megállapítja, hogy a szentségekben Krisztussal való kapcsolatunk intenzívebb formája valósul meg. H. Schlier szerint az igehirdetést úgy kell felfognunk, mint „előszót" a szentség „sűrített", nagyobb hatékonyságú szavához. O. Semmelroth az üdvtörténet, de különösképpen a Krisztusban megvalósuló üdvösségi mű struktúráját elemezve rámutat a helyes összefüggésre: ugyanaz a szerkezet figyelhető meg az egyházban és a szentségekben is. Az isteni szó jelzi és megvalósítja a felülről lefelé (Istentől ember felé) irányuló vonalat, míg a szentségek az alulról felfelé (embertől Isten felé) menő irányulást jelentik. W. Kasper szerint az ige és a szentség közötti összefüggés vizsgálatát Krisztus személyénél kell kezdenünk, hiszen mindkettő tőle kapja a tekintélyt és az erőt.

Világosabban áll előttünk a két kegyelmi eszköz kapcsolata, ha arra gondolunk, hogy a Názáreti Jézus szavai és tettei által, egész személyében lett az emberiség üdvének végső jele (2Kor 1,20). Krisztus az emberi szót és az emberi élet jelszerűségét használta fel küldetésének teljesítéséhez, „a szót és a jelszerűséget, melyek az emberhez tartoznak, az üdvösség szavává és jelévé tette."14 A szó és a szentségi szimbólumok egységének alapja tehát már az emberi lét valóságában is megtalálható. Az ember nemcsak szavával fejezi ki önmagát, hanem a személy külső megjelenése, mozdulatai, öltözködése stb. is a személy önkifejeződésének eszközei. Éppen ezért a krisztológiai megalapozást ki kell egészíteni a modern antropológia meglátásaival, hogy egyre világosabban lássuk: az igehirdetés sohasem történhet jel nélkül, amint a szentségi jel sem létezhet az isteni ige nélkül. Elégtelen az a megoldás, amely az igét és a szentséget egyszerűen egymás mellé állítja; kevésnek bizonyul az is, ha csak arra mutatunk rá, hogy az Isten szava hatékony, és szólunk az ige szentségi jellegéről és a szentség igei jellegéről. Ige és szentség olyan benső, lényegi egységet alkot az egyház üdvözítő tevékenységében, hogy azt a legalkalmasabb módon a „perichorézis" kifejezéssel világíthatjuk meg.

Ökumenikus szempontból talán legjelentősebb K. Rahner elmélete, aki szerint kiindulópont és legfontosabb követelmény az, hogy a két valóságot nem szabad úgy tekintenünk, mint két önmagában létező, különböző üdvrendi „nagyságot". Látnunk kell, hogy Isten kegyelmi művé44