Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bolberitz Pál: Az ige hallgatói
dést hintő és csak az egyház negatívumait hangoztató „igehirdetéstől" még senki sem tért meg Istenhez. Illúzió lenne azt gondolni, hogy a hallgatóság ún. „világias" elismerése, s az ilyen szellemben fogant „visszajelzés" a hatékony „modern" igehirdetés biztos jele. Nem kétséges, hogy az ilyen igehirdető olykor rokonszenvet ébreszthet a maga személye iránt, de ez a rokonszenv tiszavirág életű, amit az „újabb divat" szele majd tovasodor. Ha az igehirdetés valóban elérte a hallgatóság „szívét", vagyis a személyiségnek azt a „részét", ami az isteni önközlésre érzékenyen reagál, akkor a visszajelzés nem olyan „viharos" lelkesedésben nyilvánul meg, ami látványos sikerélményt nyújt; nem, hanem a lélek belső csendjében „indul meg" valami, aminek gyümölcsei tán csak később érnek be és nem feltétlenül az ültető lesz az, aki az elvetett magból kifejlődött gyümölcs zamatét ízlelheti. Mivel mind az igehirdető, mind az ige hallgatói az egyházban találkoznak, ahol a krisztusi parancs értelmében szeretetnek kell uralkodnia, Isten igéje hirdetőjének szeretettel kell fordulnia hallgatói felé, akiknek viszont bizalommal kell hallgatniok az igehirdetőt. A szeretet teszi lehetővé a bizalmat, a bizalom az „odafigyelést", illetve az ige befogadására való készséget és a szavak jelentésének megfelelő cselekvést. A szavaKnak napjainkban sokszor hangoztatott devalválódása mögött az emberek közti bizalmi válság húzódik meg, ami a szó kifejezése, a szavak jelentése és a tettek közti űrt idézi elő. Am e szakadás egyáltalán nem szükségszerű, és kikerülhetetlen jelenség. Ha valakit szeretünk, „elfogadunk", annak szavát még akkor is megértjük, ha az „érthetetlen", sőt még meg is tesszük azt, amit kíván tőlünk. Ezért a szeretett személy szava mindig hatékony szó. Jó példa erre Kapisztrán Szent János, aki ugyan latinul prédikált, ám latinul nem tudó hallgatói is „értettek szavából". Az igehirdetés akkor érte el célját, amikor az ige hirdetője és hallgatói találkoznak az Igében. Am e találkozás elsősorban a Szentlélek műve, akinek kiáradását folyvást kérni kell az egyházban. A hallgatóság megváltozása. Aligha készíthető olyan megbízható és egzakt szociológiai felmérés, ami teljes bizonyossággal, minden ,,osztály"-t felsorolva föltárhatná, hogy az egyház igehirdetését kik, mikor és milyen lelkülettel illetve elvárással hallgatják. Ezért csak a közvélemény hozzávetőleges figyelembevételével és többé-kevésbé általánosítható megfigyelésekből kiindulva szólhatunk arról, hogy kik, mikor és milyen igénnyel hallgatják az evangélium hirdetőinek szavát. Régebben hazánkban az emberek jelentős része „megszokásból" vagy „társadalmi kötelezettségből" járt templomba. Napjainkban ez a beállítottság háttérbe szorult. A mai hívő önként, több-kevesebb meggyőződéssel áthatva megy a templomba. Ám nem lebecsülendő azok részvétele sem az egyházi szertartásokon (főleg temetés, esküvő, keresztelő alkalmával), akik a „valahová tartozás" igényével érintkeznek az egyházzal. A meggyő- zödéses, minden vasárnap szentmisén részt vevő hívek „tűrőképessége" tiszteletre méltó. Az egyházzal való sűrűbb érintkezés folytán ismerik az egyház tagjainak jó oldalait is s ezért könnyebben viselik el gyarlóságait, pl. a rossz prédikációt. A templomban alkalomszerűen megjelenő hívek, vagy jószándékú érdeklődők azonban kevésbé tűrőképesek. Többnyire a szertartások látványán és az igehirdetésen keresztül találkoznak az egyházzal s az ily alkalmakkor szerzett benyomásaik döntik el, hogy a későbbiekben jóindulattal közelednek-e, vagy pedig még jobban megmerevednek előítéleteikben. Sokan gyakran passzív tömeg részeként vannak jelen a szertartásokon. Ezért reakcióik is — sokszor műveltségi szintjüktől függetlenül — a tömegember visszajelzései lesznek. Indulati és érzelmi töltéssel, esetleg közönynyel átszőtt, többnyire szubjektív értékítéleteket alakítanak ki magukban élményeikről. Ha különösen is hangzik, napjainkban az igehirdetőnek „jó benyomást" kell keltenie hallgatóiban. Ha „rossz benyomást" kelt, ezt később nehéz helyrehozni. A jó benyomás keltése nem jelent olcsó népszerűség hajhászást vagy az egyház elveinek „kiárusítását", hanem a hallgatóság jogos igényeinek tiszteletben tartását. Korábban az ige hallgatói társadalmi és műveltségi szinten megosztottabbak voltak mint ma. Az utóbbi évtizedekben lassan megszűnőben van a falusi és városi ember közti különbség mind társadalmi mind kulturális téren. Az iskolázottság, a tömegkommunikációs eszközök elterjedése következtében a hallgatóság jelentős többsége bizonyos „átlag" műveltséggel rendelkezik, ami előnyei mellett a felületesség és a szellemi manipuláltság káros jegyeit is magán hordozza. Napjainkban — legalábbis a templomi szertartások alatti ige122
