Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Fráter Tamás: Kommunikációs alternatívák - avagy közléselmélet igehirdetéshez
ban (KK) a közlő és a befogadó kölcsönhatásra épülő rendszert alkot. A közleményt az első esetben (EK) kizárólag a közlő határozza meg, mig a másik típusban (KK) a befogadó várható igényei és feltételezhető reakciói már előre befolyásolják a közlőt. Az üzenet célbajutásáról az első esetben (EK) semmit sem tudunk. Ezzel szemben a visszacsatolás (KK) jelzi, hogy a közlemény milyen mértékben és milyen formában jutott el a befogadóhoz. Egyirányú kommunikáció esetén (EK) a közlemény adatai, terjedelme, logikája, stílusa stb. előzetesen rögzítettek. A kétirányú kommunikáció (KK) lehetővé teszi a befogadóhoz való folyamatos alkalmazkodást, azaz a közlemény jóformán minden adatának a helyzethez illő, illetve a befogadóhoz igazodó alakítását. Az első típus (EK) hatékonysága bizonytalan és ezt a hatékonyságot a kommunikáció során nem lehet tudatosan befolyásolni, változtatni. A második típus (KK) természetes velejárója a kommunikáció hatékonyságának, azaz a kölcsönös megértésnek és egymásrahatásnak folyamatos fokozása. A mindennapi életben mindegyik kommunikációs típusra számos példával találkozunk. Régen a kisbíró által kidobolt közlemény vagy ma a távirat jól mintázza a közlőtől a befogadó felé irányuló, egyirányú és alig torzult információátadást. A televízió, amit a legtöbb ember másokkal együtt néz — és a műsor közben tetszés- vagy nemtetszés-nyilvánításaival értelmez —, vagy az a bárhonnan jövő hír, amit esetleg többszörös áttétel után ismerőseinktől hallunk a kétlépcsős (de szintúgy egyirányú!) kommunikációt példázza. Velük szemben kétirányú kommunikáció minden beszélgetés, minden vita (akár a tömegkommunikációban is), minden párbeszéd. S mi jellemzi az igehirdetést? Egy szakmai körökben elterjedt szólásmondás a prédikációt a „legöregebb tömegkommunikációs formának” nevezi, hiszen állítólag tömegekhez szól és visszakérdezni, vitatkozni nem lehet. Közlési mechanizmusát tekintve valóban ugyanaz történik az igehirdetés során, mint például a rádióközvetítésnél, ami közölhet ugyan fontos hírt és sokféle élvezetet nyújthat, de a legtöbbször és a legtöbbeknek csak zsongító háttér? Egységes kommunikációs tipus-e egyáltalán az igehirdetés, vagy többféle alternatív, esetleg egymást kiegészítő formája lehet? A válaszhoz vizsgálat tárgyává kell tennünk, hogy ki az igehirdetés alanya, hogy milyen szerepet tölt be az igehirdető, hogy ő mennyiben képes közvetítő eszközét, a nyelvet pontos információhordozóvá tennie és végül, hogy kihez szól az üzenet. Ki az igehirdető? Az első kulcsfogalom; közlő, aki az igehirdetést végzi. Ösztönszerüen itt elsősorban a papra (vagy modernebb szemlélettel talán még a diakónusra) gondolunk. Ebben megerősít a II. Vatikáni zsinat: „A papnak, mint a püspök munkatársának első feladata, hogy mindenkinek hirdesse Isten evangéliumát" (A papi szolgálatról és életről 4 ). Ellenben a zsinat tanítása szerint „a világi híveknek, férfiaknak és nőknek (is) fő feladata, hogy életükkel és szavukkal, családjukban, társadalmi rétegükben, szakmai környezetükben Krisztusról tanúskodjanak.” (Az egyház missziós tevékenységéről 21.) S talán érdemes felidézni, hogy ezt a mondatot Rugambwa bíboros kezdeményezte azzal a nagy helyeslést kiváltó megállapításával, hogy a világiak „számos kérdésben, például a családban, a falusi és a városi munkásság körében vagy általában a társadalomban való apostolkodás terén sokkal illetékesebbek” mint a papság. Tehát az igehirdető pap mellett lehet és van igehirdető — s esetleg egész egyházközséget vezető — diakónus és az egyházi szervezetben formális feladattal nem megbízott (ám talán egy kis közösséget összetartó) világi igehirdető. Kell-e mondani, hogy mennyire különbözően részletesek, kidolgozottak elképzeléseink, mennyire eltérő a felelősségtudatunk a három típus felkészítése, továbbképzése, folyamatos gondozása terén? Mintha az igehirdetők között édes- és mostohagyermekek lennének . . . Oktatás, prófécia vagy párbeszéd? A második kulcskérdés, hogy a „közlő”, az igehirdető milyen szerepet akar betölteni. Három igen különböző alternatíva kínálkozik, a „tanító”, a „próféta" és a párbeszédet vállaló szerep. Az első esetben gondoljunk egy matematika előadóra. Öntudatát, magabiztosságát tudománya egzaktsága adja. Tárgyszerűen beszél. Jóformán nem befolyásolja, hogy milyen közönséghez szól. Mint matematikust nem kell hogy érdekelje, mit értettek meg szavaiból. A „hallgatóktól” (— a szó mindkét értelmében!) szakmai gőg határolja el, amit legfeljebb némi „tanítóbácsis" vagy paternalista vállveregető segítőkészség leplez. A párhuzamot az igehirde83
