Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Fráter Tamás: Kommunikációs alternatívák - avagy közléselmélet igehirdetéshez
tőig továbbgondolva kiegészíthetjük: műveltségét, nyelvtudását szívesen fitogtatja idegen szavak használatával. Ezzel nyomatékosan kifejezi: higgyetek nekem, hiszen műveltebb vagyok! Eközben elszigetelődik mindenkitől, de az nem zavarja, úgyis „tudománya" elefántcsonttornyában él. Talán igen jelentős dolgokat mond, talán áltudományt (téves idézetet, rosszul kiejtett idegen szavakat stb.) ám ez szinte egyre megy, közlése alighanem Így is, úgy is elsüllyed a mindnyájunkat körülvevő információáradatban. Az elmondott „üzenet" jóformán minden esetben hatástalan. Ha pedig valaki segítséget, személyes tanácsot, vagy egyszerűen (egy) jó hírt várt volna — a matematikus esetében ritkábban, mint az igehirdetőtől — az csalódottan, bosszankodva, talán kereszténységében gyengítve távozik. A próféta (mint Mécs László szerint a költő) „Isten szavának trombitása". Biztonságát nem mondanivalójának önmagában megálló — bár esetleg steril — igazsága adja. Saját elégtelenségét elfeledteti vele az, Aki küldte. A próféta közvetít. Ügy, ahogy az üzenet szól. Pontosan, néha erős érzelmi telítéssel, mindig nyomatékolt tekintéllyel, ám némileg személytelenül. Nem az övé az üzenet, ő csak hírnök. Ellentétben a matematika időtlenségével ő itt és most fontos hírt közöl, de annak aktualitását és jelentőségét csupán a prófétát Küldő tudja, az előzetesen nem nyilvánvaló. Ez a fajta üzenet konkrét személyhez vagy csoporthoz szól, de a kapott választ a prófétai szó megértését vagy meg nem értését, megfogadását vagy meg nem fogadását a próféta sokféleképpen fogadhatja. Mint a küldönc, aki meg tudja őrizni viszonylagos függetlenségét. A Küldő szuverén módon dönt afelől, hogy a megszólított nép vagy személy előtt milyen mértékben igazolja prófétáját. Pedig a prófétának mindig meg kell küzdenie a gyanakvással: az emberek idegenkednek a nagy szavaktól, fellengzős ideológiáktól, a hamis prófétáktól. Újabban talán még inkább, mint korábban. Könnyen összekeveredik a próféta és a hivatalból (hivatásként?) prófétát játszó színész. Kimondatlanul ott lebeg az a kérdés, hogy az ordo, vagy a missio canonica egyenlő-e azzal, hogy valaki — az egyház garanciájával? — Isten közvetlen szócsöve? Lehet, hogy megfelelő hangerő esetén az igehirdető ezt egyesekkel el tudja fogadtatni. A tapasztalatok szerint a többség óvatos, „nem dől be". Az önkinevezett próféták általában rossz hírét keltik annak, akinek nevében szólnak — az egyháznak. Istennek. Végül a harmadik lehetséges alternatíva nem egyirányú közlés, hanem kétirányú kommunikáció, párbeszéd. Ebben lehet egy kezdeményező, lehet egy jobban felkészült fél, de ennek a típusnak a lényege a közös keresés. A párbeszédet a résztvevők kölcsönös tisztelete, szeretete, egymás iránti felelőssége határozza meg, ami értelemszerűen minden felsöbbrendűségi érzést vagy tudástöbblettel való hencegést kizár. A kölcsönösségre épülő bizalom megadja szónak és a szólónak azt a hitelesítést, vagy „jogosítványt" amihez a szaktudósnak tudományára, a prófétának isteni küldetésre volt szüksége. S amit az előbbi kettő nem tudott elérni, illetve legfeljebb remélhetett, hogy mondanivalóját megértsék és fontosnak is tartsák, az itt eleve adott: a kérdések közösen fogalmazódnak, tehát élőek és fontosak és így a válasszal szembeni érdeklődés is biztosított. A közösségben meglevő kölcsönösség az egymással kommunikálókat — a férjet és a feleséget, a barátokat, az igehirdetőt és a keresztény tanításra vágyókat — egyenrangúvá, de nem azonossá, hanem egymást kiegészítővé teszi. A közösségben a feladatok és szolgálatok megoszlanak. Van, akinek nevelnie, oktatnia, van, akinek prófétálnia kell, van, akinek a közösség őrzése a feladata (1Kor 1,17; 12,28; Ef. 4,11) A tanító és a próféta igehirdetését azonban nem csupán, sőt nem is elsősorban a tudás vagy a küldetés alapozza meg, hanem a népnek az evangéliumra való joga (Evangelii nuntiandi 57), ami Isten mindenkit üdvözíteni akaró szeretetéből következik (1Tim 2,4 ). Eszerint az igehirdetésnek semmiképpen sem feltétele a közvetlen kapcsolat, a kétirányú kommunikáció és a közösség, de minden bizonnyal az képes leginkább megvalósítani Jézus elképzelését (jn 13,34-35; 15,12; Mt 18,20) és — a közlés általános törvény- szerűségei alapján — ez tudja leginkább biztosítani, hogy az ne maradjon pusztába kiáltott szó, hanem elérjen ahhoz, akinek szánva van. Egy nyelvet beszélni A megértésre, hatásra törekvő kommunikációnak van egy „technikai" feltétele. A matematikus megtehette, hogy helyes, de csak kevesek számára érthető képleteket közöljön. A próféta egy nem önmaga által kezdeményezett üzenetet adott át. Mindkét közlés beavatottaknak szólt, sőt még akkor sem volt értelmetlen, ha azok sem fogták fel igazán. Aki párbeszédbe bocsátkozik, annak egy nyelven kell beszélnie partnerével, ami azt is jelenti, hogy — legalább kiindulá84
