Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Kerekes Károly: Személyes hitünk és az egyház hite igehirdetésünkben
De az egyház hite nem a Jézus Krisztusról szóló tan, hanem maga Jézus Krisztus, ahogy köztünk élt és él az egyházban, és kiosztja magát a szentségekben. Az egyháznak ez az élő hite gyökeres átrendeződést kíván embertársainkkal való vonatkozásainkban. Abszurd, lehetetlen dolog, hogy higgyek Krisztusban, és közben kétségbe essem az embert illetően. Hiszen Isten Krisztusban azonosult az emberrel (az azonosulást Isten kezdte, és nem mii), tehát Isten nem kíván megvalósithatatlant, amikor azt akarja, hogy az egyházban, az egyházon keresztül azonosuljak testvéremmel. Világosabb szóval: Bíznunk kell jóakaraté embertestvéreinkben. Mert ahol a félelem — legtöbbször az önféltés — nem engedi felszínre jutni a bizalmat, ott természetes, hogy az emberek nem kockáztatják meg a találkozást. De ez arról is árulkodik, hogy az egyházban az itt és most bennünk és testvéreinkben is élő Jézus Krisztusban való hitünk legalább is nagyon gyenge. Klasszikus teológiánknak van egy idekívánkozó görög műszava, amit érdemes elővennünk. A „perichórézisz", eredetileg a Szentháromság személyeinek egymásban létét és egymást kölcsönösen átjáró tevékenységét jelenti. Azután a krisztológiában vált igen használható fogalommá a Jézus Krisztusban lakó isteni és emberi természet egymásban élésének és egymást kölcsönösen átjáró tevékenységének jelölésére. Mi most ezt a teológiai fogalmat az istenhit és az emberek iránti bizalom egymásban-levéseként és egymást kölcsönösen átjáró életműködéseként alkalmazzuk. Ha nincs meg bennünk ez az igehirdetői értelemben vett perichórézisz, akkor az úgynevezett objektiv hittartalom csak bölcseleti érvelgetésekkel és jogi intézményes rendszerekkel tartható fenn — ideig-óráig. Ilyen értelemben valljuk, hogy az egyház hitalapja nem a szövegek állóképessége, hanem sokkal inkább a hívőknek az előbbiekben kifejtett „perichórézises" magatartása. Aki az ember Istentől kapott hivatásában nem bízik, az nem hisz Isten jövőt akaró és alkotni tudó erejében sem. Az igehirdető az az elsőszámú közeg, akiben mindez a folyamat elsődlegesen lezajlik. Hirdető munkájával ezt adja tovább. Természetesen emberi módon, tehát tökéletlenül. Hiszen aközött, amit az igehirdetőtől elvárnak, és aközött, amit az a maga erejéből adni képes, majdnem olyan áthidalhatatlan szakadék tátong, mint a kárhozatban sínylődő dúsgazdag és az üdvözült szegény Lázár között a jézusi példabeszédben. — Ha nem is hangsúlyozzuk, mindig úgy értjük, hogy itt nem egyszerű oktatásról van szó, hanem az isteni életbe való beavatásról. A keresztény élet ugyanis már részesedés az isteni életben. Ez pedig az imádságos, liturgikus és szentségi élet gyakorlása nélkül elsorvad. Az igehirdetés nem választható el ezektől. Walter Kasper ,,Az egyház hitvallásáról" írt értekezésében (1984) a katekézissel kapcsolatban, de az igehirdetésre is érvényesen azt mondja: „Ez a tevékenység a hit teremtő átadása, hogy az emberek felépíthessék a jövőt." Ehhez csak annyit szeretnénk hozzátenni, hogy az ószövetségi Szentírás „építés" szava és tartalma azonos a „hasítással", az új életet fakasztó és nevelő szerető eggyéválással. Ezt jelenti az, hogy az igehirdetésben nem egyszerűen igazságok közléséről van szó, hanem egy „egészen más" életbe való beavatásról. (Tudjuk, hogy K. Barth az isteni életet határozza meg így, hogy „egészen más".) Az egyéni munka itt kevés, de még az egyéni hit is kevés, itt az egész egyház érdekelve van. De hozzá kell tennünk, hogy még a „mások hite" is kevés, ha azon az egyesek hitét értjük. Ezt a beavatást-beavatódást Isten Lelke nélkül nem lehet megvalósítani. Ezért, ha előbb azt mondtuk, hogy nélkülözhetetlen az emberek iránti bizalom, most azt kell hangsúlyoznunk, hogy (ha lehet) még nélkülözhetetlenebb az Isten iránti bizalom. Aki minket elküldött az igehirdetésre, és visszavár testvéreinkkel együtt, lehetetlen, hogy ebben az isteni és emberi életet eggyéváltó munkában ne legyen mellettünk! — A személyes hitnek és az egyház hitének érdemes és gyümölcsöző voltában ez tesz bennünket nemcsak bizakodóvá, de bizonyossá! A SZENTIRÁS SZEREPE SZEMÉLYES HITÜNKBEN ÉS AZ EGYHÁZ HITÉBEN. Tudjuk, hogy a Szentírás egyes könyveinek a megírásához is személyeket választ ki az Isten. Ezek a kiválasztott személyek is, éppúgy, mint az elhivatott igehirdetők, az azonosulás kétirányú mozgásában és dimenziójában élnek: Azonosulás az Isteni élettel és azonosulás egymás életével, a közösség életével. Ha személyes hitünk erre a kétirányú azonosulásra képtelen, ez annak a jele, hogy hitünk éretlen az igehirdető munkára. Amikor itt személyes hitünkről beszélünk, mindenekelőtt az egyházról való hitünket értjük, Szent Jeromos sokszor idézett mondása szerint: Aki a Szentírást nem ismeri, az az élő (az egyházban továbbélő) Krisztust sem ismeri! „Hogy mit gondolt 79
