Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Kerekes Károly: Személyes hitünk és az egyház hite igehirdetésünkben

az Isten az emberről öröktől fogva, azt Jézus Krisztusban látjuk megvalósulva" (Gaudium et Spes 22.). A történelemben megjelenő Jézus Krisztust pedig a Szentírásból ismerjük meg. A Szentírással való állandó töltekezés nélkülözhetetlen tápláléka az igehirdetőnek. Ez vezeti rá arra a felismerésre, hogy hitünk „csorbítatlansága" nem egy megfogalmazott eszmei rendszerhez való engedelmes alkalmazkodás, hanem a maga teljességében megjelenő élő egyházzal való (az egyházban az élő Jézus Krisztussal való) azonosulás. Mint ahogy a Szentírásból nem vehetünk ki egy akármilyen „tanulságos" szakaszt a Szentírás egészétől elkülönítetten, ugyanúgy az egyes hívő sem jeleníti meg önmagában az egész egyházat, csakis az egésszel való élő kapcsolatában! Ismeretes Sommerset Maugham szellemes mondása, hogy az ördög is tud a Szentírásból a maga igazolására idézni bármikor egy-egy passzust, mármint az egész Szentírás élő egészéből kiragadott szövegrészt. Ezért pótolhatatlanul szükséges, hogy az igehirdető az egész Szentírással egyre jobban azonosuljon. Csak így tudja életadóan közölni az egyház hitét. (Merész, de kifejező hasonlat: Az egész egyház hitétől — és a Szentirás egészétől — elvonatkozó igehirdető munkája nyomán ha fakad is élő hit, az olyan, mint a méhen kívüli terhesség. Életveszélyes lehet mind a magzatra, mind az anyára.)

Ha Isten meg nem jelenik köztünk emberi valóságban, akkor egyszerűen nincs értelme Istennek az ember számára. Ennek a „valósággálevésnek" folyamata az igehirdetés. Mint ahogyan az élő Jézus Krisztusban az isteni és emberi természetet „nem összekeverve és nem szétválasztva" kell szemlélnünk (a khalkedóni zsinat szerint), számunkra, hívők számára ugyanúgy tartozik össze az emberi egzisztencia és az egyházról szóló hittétel. Az igazi alany mindig a személy a maga intenzitásában, egyszeriségében és felcserélhetetlenségében. Ezért akarják a hallgatók mindig (jogosan) az igehirdető személyes hitét is érzékelni, amikor az az egyház hitét közvetíti. Mint ahogyan a Szentírás élő hit közvetítés ében a szentírók személyes hitét is érzékeljük. (A Gaudium et Spes 3. is ebben a személyiség-egyház feszültségben fogalmazza meg a maga isteni életet közlő feladatát: „Arról van szó, hogy megmentsük az emberi személyt, arról van szó, hogy felépítsük az emberi társadalmat.")

A HAGYOMÁNY ÉS SZENTSÉGI ÉLET SZEREPE SZEMÉLYES HITÜNKBEN ÉS AZ EGYHÁZ HITÉBEN. A II. Vatikánum után többször emlegetjük a tudomásunk szerint K. Rahnertól származó megfogalmazást, hogy „a szenthagyorr^ny az egyház megélt hite”. Mert ha igaz az, hogy az egyházról szóló hittétel nem csupán a meghalt Krisztussal való találkozásból fakadó hittartalmak formába öntése, hanem magában foglalja az élő keresztények hittartalmát is, akkor be kell látnunk, hogy a hagyomány nem a múltban már befejezett (tehát kimeríthető és talán máris kimerült) valami, hanem élő, bennünk fejlődő valóság. Az egyház Így egy interakciós folyamat, életfolyamat, a hit jelen és múlt alanyai között. Az egyház hite így egyrészt a jelen hívőknek, másrészt a múlt hivő embereinek találkozása, egybeáradása. Szinkrón és diakrón kapcsolat, teremtés és találkozás élménye egyszerre. A szentek velünk élnek, és nemcsak a kanonizáltak! így nemcsak jámbor jófeltétel számunkra a „szent" elérése, hanem olyan modell, amelybe napról napra belenőhetünk. Az egyesek hite és az egyház hite így nő egybe (vö. O. Fuchs: Persönlicher Glaube und Glaube der Kirche . . . Katechetische Blätter 1985. 2.).

Ha a hagyománnyá érlelődő üdvösségtörténet szent életté váltott nagy alakjait vizsgáljuk — az ószövetségi pátriárkákat és prófétákat, az újszövetségi apostolokat és a későbbi nagy szenteket — megegyeznek abban Jézus Krisztussal, hogy nem annyira tanításuk örvénylése sodorta hozzájuk az embereket és töltötte meg isteni élettel, élő hittel, hanem inkább a személyiségük ellenállhatatlan vonzása. Az igehirdetőnek ez nagy intőpélda és gyümölcsöző tanulság lehet. Nem úgy, hogy a tárgyi igazságok helyébe tegye a személyiséget, hanem személyiségén keresztül adva azokat. Tudva, hogy élet csak abból eredhet. Ezt látjuk akár a régi nagy szentek (Szent Ferenc, Avilai Teréz), akár az újkori „isteni életet fakasztó” személyek esetében (Kalkuttái Teréz anyát szoktuk emlegetni). Mi, idősebbek megvallhatjuk, hogy elég sokat beszéltünk arról: mit jelent ez és ez a hitmegfogalmazás, de talán keveset szóltunk a hit megéléséről és a személyes hitnek, mint ma mondják, az egyház élő hitébe való integrálásáról. És itt megint nem arról van szó, hogy a ma annyira hangsúlyozott azonosságunk és azonosulásunk helyett, hanem azon keresztül integrálódjunk, épüljünk bele az egyház hitébe.

Az egyház életébe való reális beleépülésnek múlhatatlan tartozéka a szentségi élet, az egyház szentségeivel való tudatos élés. A nem katolikus Goethe egy igazán nem mindennapi élet alkonyán keserűen sajogja el az elhanyagolt szentségi élet elmulasztott nagy lehetőségeit. Szá80