Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Kerekes Károly: Személyes hitünk és az egyház hite igehirdetésünkben
a közösségi hitélménnyel, amelyet a mindenkori egyház mint megélt hitet hordoz és megvalósít. Az Ámen erre az egész egyházban megélt hitre kimondott hangos igen. Az ige- hirdető mondja ki először, az őt hallgató közösség vele azonosulva és vele együtt mondja ki ugyanazt az Ament. Az Amen objektiv teljessége mindig az igévé teljesülő Isten, a Krisztusban megtestesült Isten. Új igazságot, új kinyilatkoztatást nem mondhat a legékesebben szóló és a legszentebb igehirdető sem. Igehirdetése mégis mindig az ,,új" erejével hat. Hasonlóan a próféták szavához. A prófétákéhoz, akik — sokak meggyőződése ellenére — sohasem forradalmárok abban az értelemben, hogy valami új tanítást hirdetnének. A próféták valójában mindig „konzervatívok", az ősi gyökér-igazságok ellenállhatatlanul sodró, elemi erővel kiáltó képviselői. „Forradalmi" erejük egyrészt az ősi gyökér-igazsággal való megalkuvás nélküli azonosulásban, másrészt az átadás minden észbeli érvelést felülmúló istenközlő erejében van. A próféta, az igehirdető, hitet nem adhat. De közölhet. Közölnie kell! Különben nem próféta, nem igehirdető. — A közlés és közöltetés szónak a mi nyelv- használatunkban, sajnos, nincs elég becsülete, presztízse. Pedig bibliai szó, és az igehirdetésben kulcsszóként kellene értékelnünk. A bibliai görög „meszitész" nem egyszerűen közvetítő, hanem Isten önmagát közlő Lelkének megtestesült „közöltetése", magyarán a megtestesült Ige, Jézus Krisztus. Ez a Jézus Krisztussá testesült Ige születik, illetve növekszik, „nevelkedik" az igét hallgató közösség tagjaiban. Amikor az igehirdető „prófétái", azaz Isten népe hitével eggyéválva „érthető szót mondva prófétái" a csupán magán — akármilyen jámbor és bölcs, de csak magán — glosszoláliák helyett (vö. 1Kor 14,1—19). Ezek alapján hol van tehát az Ámen helye igehirdetésünkben? — Ha csupán odakongatjuk beszédünk végére, afféle záró gongütésként, mintegy jelezve, hogy vége a prédikációnak, legjobb esetben jóleső fellélegzés lesz a hatása: Hála Istennek, ezen is túlvagyunk. Az Ámen helye a prédikáció szivében van. Ez annyit jelent, hogy a beszéd fogantatása pillanatától kezdve Jézus Krisztusban kell benne élnie, és a prédikációnak a ma itt és most élő, mindnyájunknak modellül és életforrásul szolgáló Jézus Krisztussá kell növekednie. Ha ez így van, a végére már nem is kell külön Áment mondani, hiszen nem befejezésről van szó, hanem éppen kezdésről, akár szentmisével folytatódik, akár szentségek vagy szentelmények kiszolgáltatásával, akár egy tisztultabb családi élettel, munkásélettel, tervező vagy alakító, művészi vagy megszentelő munkával. — Mindennek feltétele természetesen az, hogy már maga az igehirdető ezt előbb elkezdte, egyéni Ámenjét, a bennünk megvalósuló isteni életre kimondott igenjét megfogalmazta, és a keleti atyáknak mélyértelmű szava szerint „szimfóniába komponálta", egyritmusúvá és egydallamúvá hangolta össze az egyház hitével. — Ezt az összehangoló munkát viszont a következőkben kissé részletesebben kell kifejtenünk. SZEMÉLYES HITÜNK ÉS AZ EGYHÁZ HITE. Közismert lelkipásztori igazság és követelmény, hogy a kinyilatkoztatott igazságok tárgyi érvényességének sulykolása helyett inkább a hívők alanyi elkötelezettségére kell vetnünk a hangsúlyt. — Több mint egy évtizeddel ezelőtt egyik vidéki városban tartott papi rekollekción hangzott el hozzászólásként: „Mióta megfogadtam, hogy nem mondok a szószékről semmit, amit magam valamiképpen meg ne éltem volna (és ezt ma is állom), a hívek által is észrevett és szóvá tett jótékony változás állott be egymásközti kapcsolatunkban, és merem mondani, életünkben is ..." A német katekéták 1983-as freiburgi konferenciáján pedig külön hangsúlyt kap a visszatérő és már jó gyümölcsöket is felmutató tapasztalat: Merj bátran első személyben is szólni (mint ahogy a pápa is mer), merj én t mondani a hitközlési szolgálatod teljesítése közben, és merd egyéni hittapasztalataidat, hitélményeidet is elmondani! — Természetesen ez így önmagában kevés, sőt nagyon veszélyes is lehet. Ezért az említett kongresszuson is volt folytatása ennek a bátorításnak: ... És merj elég alázatos lenni, hogy másokat meghallgass, mert bizonyára általuk is valami nagyon fontosat akar neked üzenni az Isten! Meg kell tanulnunk mindnyájunknak, hogy ha az egyház hitéhez hűségesek akarunk maradni, saját hitünkben a mások hitére vagyunk ráutalva! Az egyház hite azokban konkretizálódik, akik ezt befogadják, életükben megvalósítják, és azt tovább is adják! Az értünk szeretetből meghalt és feltámadt Jézus Krisztusról szóló igazságokat rendszerbe lehet, és kell is foalalní. Esetleg minden kornak a saját nyelvén. Mint ahogyan a II. Vatikánum is tette, anélkül, hogy egyetlen hitigazságot is hozzátett volna. 78
