Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Bán Endre: Boldogok az igehirdetők

amelyért még az életet, családot is fel szabad áldozni! A hatalom bálványa, amely előtt önmagamat veszítem el! A szex, mint az egyetlen boldogság bálványa! — Ezeknek a

jól ismert tényeknek a fényében nagyon életszerűen lehetne bemutatni, meghirdetni az ósdinak tűnő vallási igazságokat az imádásról, a hamis és igaz Istenről. — A másik fogalom, amely modern átültetést, „fordítást" igényel és kaphat: a hit. A „valamiben csak hinni kell!" naiv, semmitérő elvétől addig az emberi állásfoglalásig, ami szilárd és boldogító, ami dinamikus, de türelmes is. A sodródó ember számára irigylésreméltó stabilitás, a pszichopátiától fenyegetett ember számára szorongásmentesség. — Természetes, hogy egyéb vallási alapfogalmaink is egzisztenciális tartalommal tölthetők meg, mint pl. a megváltás, üdvösség, szent stb.

A praxismodell az előbbieknél jobban érdeklődik a társadalmi változásokkal, spontán vagy irányított folyamatokkal. Célja nem annyira a megismerés, tudatosítás, mint inkább az alakítás. Hivatkozik arra, hogy az üdvtörténet sem csupán táguló ismeret, hanem Isten előrehaladó működése a történelemben. A Bibliából kiolvasható Isten szándéka, célkitűzése az emberrel, s ennek az isteni műnek a folytatása a világ végéig, a beteljesedésig tart. A kinyilatkoztatás megismerése nem történhet csupán ismereti síkon, hanem a tevékeny bekapcsolódás és együttműködés keretében. — A praxismodell is használható igehirdetésünkben. Itt főleg a kisközösségek jelzik a járható utat, nem mint hézagpótló közösségi élményforrások, nem is mint lelkipásztori munkaközösségek, hanem mint sajátos keresztény látásmód tűzhelyei. És természetesen hasznosak egyes pszichológusok vagy szociológusok módszerei, csoportmunkái. A szociális, karitatív munkába való bekapcsolódás igehirdető erejéről felesleges sokat írni; ezt mindenki tudja.

A szimbolikus modell arra koncentrál, hogy minden kultúrában találhatók kulcsfogalmak, melyek éppen tartalmi gazdagságuk miatt csak egy szimbólummal fejezhetők ki. A keresztény hit közvetítését elősegíti, ha feltárjuk ezeket az adott kultúrára jellemző szimbólumokat, s a hitigazságokat hozzájuk tudjuk kapcsolni. A szimbólumok valamiképpen gondolati csomópontokat képeznek, melyek hordozzák egy-egy kultúrvilág épületét. Ami a szimbólumokkal érintkezik, az magától értetődő, vitán felül álló. — Ha jól körülnézünk a mai, racionális világban is találunk ilyen „szimbólumokat", gondolati támpontokat. Ilyen lett pl. számunkra az idő, ami mintegy fölénk magasodott, ami hajszol bennünket, amivel versenyben állunk. Ha valamit rövidebb idő alatt végzünk el, mint egyébként, egyértelműen vívmányról beszélünk (pedig lehet, hogy káros volt a sietés). Ebbe az időszimbólumba feltétlenül bele kell vinnünk az üdvösségi időt, ami valami egészen más valóság. Az üdvösségi idő megismerése „megszenteli" a profán időt, az ember urát és zsarnokát. — Hasonló szimbólum a gép. Jelzi számunkra a valóság gépiességét, az ismétlődést, a gombnyomásos ügyintézést, a megbízhatóságot, s még egy csomó dolgot. Könnyű a gépekkel körülvett embernek megalkotnia magában a világgépezet képét. A gépek között külön szimbólummá vált az autó, mint a száguldás, az egyéni korlátok kitágításának csodás eszköze, — és a komputer, mint az érzelem mentes, szubjektív mentes „abszolút” igazság és felsőbbrendűség képviselője.

Az előadott gondolatok töredékek csupán, abban a reményben, hogy ötleteket nyújtanak. Befejezésül szeretnék visszatérni egy fentebb felvetett gondolatra: „örülnék-e, ha az én igehirdetési üzenetem hozzám elérkeznék?" Egy igehirdető számára talán a leghasznosabb, ha mások prédikációját meghallgatja. Ha ő is igehallgatóvá válik, akkor tanulja meg, mit kell és mit nem szabad mondani, hogyan kell és hogyan nem szabad igét hirdetni. Végül is egyszerűek a követelmények: jó problémafelvetés, — világos gondolatvezetés — és megfelelő kifejezési forma. Ha a probléma nem érinti a hallgatót, ha nem érthető, mit is akar mondani az igehirdető, és ha nem tudja gondolatait kifejezni, — nem sok haszna van a prédikációnak. — A kifejezési formához még egy szót! Régen tanított és becsült tárgy volt a retorika. Aztán letűnt és devalválódott. Ma már újból hallatszanak hangok felébresztése érdekében. Isten igéje megérdemli, hogy — minden túlzott szó- nokiasság nélkül — megfelelő formában adjuk elő.

Boldogok az igehirdetők! Valóban azok, ha az ajándékozó ember örömével lépnek az emberek elé, ha igehirdetésük hasonlít a kenyérszaporítás csodájához. „Van itt valaki, akinek öt kenyere van," Nem sok, mégis — az Ür áldása után — mindnyájan ettek és jóllaktak belőle.

76