Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Bán Endre: Boldogok az igehirdetők
HONNAN MERÍTSÜNK TÉMÁT? Mindenesetre a hívek életéből. — Robert L. Short amerikai lelkiíró idézi egyik élményét, amikor egy egyetemi kollégiumban a következő plakátot látta: „Krisztus a válasz!" A plakát alá valaki odafirkantotta: „De mi a kérdés?" (The parables of Peanuts, N. Y. 1968. 10. old.). — Bizony, mi papok nem mindig tudjuk, mi kérdéses a hívek számára. Katolikus újságokban sokszor olyan meglepő kérdéseket tesznek fel az olvasók, amilyenekre mi álmunkban sem gondoltunk volna. Álljon itt erre is ecjy példa a la vie 1981. nov. eleji számából. Egy akkoriban elhalálozott jó szívű, hegyeket kedvelő férfi özvegye kérdezi: „Azt akartam, hogy a gyászmisén befolyt adományok valamilyen, a hegyekkel kapcsolatos egyesületé legyenek, de egyik része maradjon a plébánián." A pap azt mondta: „amit ad, azt misékre fordítjuk". „Dé milyen szándékra? Férjemért? Neki már nincs rá szüksége. Értünk, a feleségért, gyerekekért, minden szerencsétlenért? Igen, mi filozofáltunk a tisztítóhely létezéséről, de a kétely még mindig itt van. Az imában ezt mondjuk: „Imádkozzál érettünk most és halálunk óráján.” De nem utána. Isten ad egy újabb esélyt a másvilágon? Férjem teste egy szavojai temetőben nyugszik, olyan helyen, amelyet szeretett. Szükséges valamiféle „temetőkultusz?" Egyesek nem értenek meg engem, mivel nem túl gyakran látogatom férjem sírját. De úgy gondolom, hogy ennek nincs is jelentősége." — Mint látjuk, egy friss özvegyben olyan kérdések merülnek fel, amelyeket nem tárgyalnak a teológiai szakkönyvek. A hivek kérdéseinek megismerésére tartottunk már templomunkban közvélemény-kutatást. Ha csak egy kisebbség válaszolt is, mégis kaptunk olyan válaszokat, melyeket érdemes volt ismertetni következő vasárnap. A hívek számára örvendetes volt a tény, hogy érdekel minket az ő véleményük (dialógus csak így képzelhető el!), nekünk pedig örvendetes volt a kapott információ, a válaszolók segitökészsége és maga az, hogy van véleményük közös dolgainkról. HOGYAN LEGYÜNK, — NE LEGYÜNK — MODERNEK? Nagy baj, ha egy igehirdető megelégszik a 10-20 évvel ezelőtt elmondott prédikációi előadásával, ha számára az igehirdetés mindig ugyanannak a mondanivalónak feltálalása. De az is nagy baj, ha a modernség címén modern stílusokat, modern fogásokat akarunk alkalmazni. Az igazi modernség több, mint külső keret, műfaj. Ilyen megfontoltság nélküli modernkedés eleve divathoz kötött, tehát felszínes és kérészéletű. Igaza van Wilhelm Zaunernek, aki a „Diakonia" 1985. szeptemberi számában így jellemzi ezeket a törekvéseket: „Az evangélium helyett egy-egy mesét olvasnak fel, és azt olyan módszerrel magyarázzák, amelyet mélylélektannak gondolnak. Esküvői beszédre indiai történeteket vagy buddhista mítoszokat használnak fel. Ismét mások a templomban dialektusokkal vagy útszéli kifejezésekkel próbálkoznak: „csalogatni, csalogatni" — ez a jelszavuk. Nos, én semmire sem tartom az ilyen módszereket. Nem tesszük az üzenetet érthetőbbé azáltal, ha igehirdetésünk klasszikus formáit átengedjük a Swingle Singers-nek." (291. old.). Valóban, sokszor előbb hall az ember midrasokat, rabbinikus elbeszéléseket, modern költeményeket, táncdalrészleteket prédikációkban, mint igehirdetést. Olyan „katolikus" szövegeket is olvasni lehet, ahol vallásunkat szinte azzal igazolják, hogy a marxista szerzők is hasonló tanokat hirdetnek. Kierkegaard írta: „A prédikációkat nem templomokban kellene tartani. Nagy fokban árt a kereszténységnek és meghamisítja igazi természetét, hogy a valóságtól távoleső, mesterségesen létrehozott elkülönítettségbe került, ahelyett, hogy a valódi élet sűrűjében hang- zanék fel" (Attack upon Christendom, Boston, 1956. 2. old.). A modernség kulcsa az életközelség, mert az élet maga mindig modern. Ha egy prédikáció semmit sem mond az élet számára, akkor kár volt elmondani. S itt talán egy szót kellene ejteni a politikai témákról is. Ezt külön aktuálissá teszi a felszabadítás teológiája körüli vita. 1985 októberében a német nyelvterület rádiószónokai értekezletet tartottak, melyen Othmar Keel biblikusprofesszor és tévészónok síkraszállt a politikai témájú igehirdetés mellett (Orientierung, 1985. dec.). Én nagyon meggondolandónak tartom az ilyen beszédeket a következő okok alapján: a) a politikai téma nagyfokú szak- képzettséget és bölcsességet tételez fel, s ez bizony nincs meg az átlagos igehirdetőben; — b) a politikai téma igen alkalmas arra, hogy a híveket megossza, s az egyházközség krisztusi közösségéből veszekedő klikkek halmazát hozza létre; — c) Krisztus következetesen távoltartotta magát a napi politizálástól. Neki sokkal fontosabb mondanivalója volt! Keel professzor említett előadásában megpróbál hivatkozni a próféták „politizálására", de 74
