Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Bán Endre: Boldogok az igehirdetők
Bán Endre BOLDOGOK AZ IGEHIRDETÖK KOCKÁZATOS VÁLLALKOZÁS Ha manapság egy katolikus újság vagy folyóirat vitafórumot rendez a prédikálásról, biztos sikerre számíthat. Minden hívőnek van véleménye, panasza vagy javaslata a témában, s az már csak természetes, hogy ezek a hozzászólások a legtarkább igényeket tükrözik. — Valóban nem könnyű ma igét hirdetni. Általános a kommunikációs válság: nincs egységesen elfogadott közlési nyelv. A legszélsőségesebb utcai stílustól a modern versek rejtvényein, a hivatalos közhelyeken át a vizuális információkig és a kibernetika kódjaiig mindenféle nyelveken próbálunk érintkezni egymással. Az érintkezési „nyelv" objektív sokféleségén túlmenően még a hétköznapi nyelv is megsokszorozódik, széthasad a társadalmi és eszmei pluralizmus következtében. Az élő vagy írott beszéd ma már nem ugyanazt jelenti mindenki számára, a nyelv „csoportnyelvvé" alakul, melyet csak a beavatottak értenek meg. Ugyanaz a szó vagy fogalom egészen mást jelent különböző társadalmi alakulatok számára. Ez főleg a prédikációkban gyakori egyetemes fogalmakra (igazság, szeretet, életcél stb.) érvényes. Az általános kommunikációs válságot a hit közlésénél tovább fokozza korunk ateizmusa: az igehirdetőnek bevett fogalmak és érzések árjával szemben kell „eveznie". Ha még hozzávesszük a Biblia világképének a modern világképpel való ütközését, akkor megérezzük az igehirdető sokszor reménytelennek tűnő helyzetét. Az igehirdetés éppolyan kockázatos feladat, mint — az élet maga. Élni annyi, mint napról napra vállalni az élés kockázatát. S mi mindnyájan vállaljuk ezt a kockázatot, — ki sorsszerűén, ki naiv lelkesedéssel, ki pedig csendes, meg-megújuló reménységgel. Azt hiszem, az igehirdetést is így kell végezni, nem megijedve a kockázatoktól. TRANSZCENDENS VÁLLALKOZÁS. Itt nem a természetfeletti jellegről van szó. Azt szeretném tudatosítani, hogy az igehirdetés abban is hasonlít az élethez, hogy jelentősége, hatása, igazi mivolta túlnő az egyénen. Egyénileg egyikünk élete sem indokolható meg maradéktalanul. Prózaian kifejezve: egyikünkre sincs feltétlenül szükség, ha csak saját határainkon belül nézzük életünket. Életünk arányai, értéke csak másokban, mások által mérhetők le. Élünk, s eközben, ezáltal hatással vagyunk másokra. Elünk, és közben továbbadjuk az életet, akár biológiai, akár szellemi értelemben. Életünk túlnő önmagunkon. Az igehirdetés is több, mint annyi, hogy szólok másokhoz. Egy üzenetet továbbítok. Én is kaptam és továbbadom. Ha ilyen szemmel nézzük az igehirdetést, egyenesen fantasztikus hatékonyságot állapíthatunk meg. Az emberiség és az egyház történelme tele volt bűnnel, szenvedéssel, harccal, üldözésekkel, rossz emberekkel és rossz keresztényekkel, tévelygésekkel és csalódásokkal, — s ezek közepette és ezek ellenére az üzenet elérkezett hozzánk. Hát nem csoda ez? Nem lelkesítő biztatás a mi számunkra is, amikor tovább akarjuk adni az üzenetet? — Az üzenet nemcsak „mondanivalót" jelent, hanem a közlés módját is. Az elmondandó igazságot üzenetként kell továbbítanom. Valami olyant kell közölnöm, amelynek az elterjedését szeretném. Az igehirdető nemcsak azért beszél hallgatóságához, mert ez is a feladataihoz tartozik, vagy azért, hogy megadja nekik a heti templomi „szórakozást", hanem azért, mert kívánja, hogy szavai tovább hangozzanak; majdnem így tehetné fel önmagának a lelkiismereti kérdést: „Örülnék-e, ha prédikációm — körbejárva a közösségben — visszatalálna hozzám? Örülnék-e, ha valaki nekem mondaná el ezt az üzenetet?" KÉT ALAPIGAZSÁG. Az igehirdetés problémáit túlságosan komolyan vevők végül is úgy gondolják, hogy az ember alkalmatlan az ige befogadására — ilyen vagy olyan okok miatt. A tapasztalat sokszor igazolni látszik ezt a meggyőződést. Mindennek ellenére áll az a kinyilatkoztatott igazság, hogy Isten párbeszédet kezdett az emberrel. Isten tudja, ki az ember és milyen az ember, s kezdettől fogva partnerének tekinti őt. Az egész üdvtörténet tanúskodik arról, hogy Isten az embert bárhol elérheti: a legelőn, fügefák alatt, menekülés 72
