Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám
bár ,,rómaisága" és az egyházhoz való hűsége mindenki előtt ismert volt. A természetes és legális pluralizmus az egységnek nemcsak, hogy nincsen kárára, hanem kifejezetten nyomatékoz- za, sőt erősíti azt. — XXIII. János pápa új utat mutatott, hogy azon járva az egyház eljuthasson teljes egységére. Szeme előtt a ,,sokszínű világegyház" lebegett. Jól látta, hogy a krisztushívők közösségének egységéhez csakis ez a nyitottság, az őszinte párbeszéd vezethet. Egység a sokféleségben, sokszínűségben. Még a hittani kérdésekben, a hitelvek világában is érvényesíthető — bizonyos megszorításokkal — ez a szemlélet. A II. Vatikánum egyértelműen hangoztatta, hogy a hitigazságoknak sajátos hierarchiájuk, rangsoruk van. Mindazok, akik a „csúcson álló" vagy „alapvető" hitigazságokat vallják, már bizonyos, ha nem is teljes egységben élnek, Krisztus tősége alatt, a katolikus egyházzal. A katolikus egyház természetesen nem vonhatja kétségbe, hogy Krisztus igaz egyházának nevezze önmagát, azaz, hogy benne és általa Krisztus igaz egyháza valósul meg. Azt a nézetet sem teheti magáévá, hogy „a z" egyház csupán „platonikus" eszmény vagy ígéret, mely majd csak az idők végén, a beteljesüléskor lesz valósággá. Az addig tartó átmeneti időben pedig minden egyházi közösség egyenrangú „kísérlet" az igaz egyház megvalósítására. Mégis, minden fenntartás és hitelvi megingathatatlanság mellett a katolikus egyház elismeri — és ez lényeges „újítása" volt a II. Vatikánum egyházszemléletének — hogy a krisztushívők egyéb közösségeiben, a többi egyházi közösségben az egyetlen és igaz egyház valódi és lényeges elemei fellelhetők és hatékonyak. így pl. az önmagát Jézus Krisztusban kinyilatkoztató Szentháromság hite, a keresztség, az Eucharisztia, a Szentírás és annak éltető ereje stb. Mindezek és egyéb elemek olyan tényezők, melyek a krisztushívő közösségek ,,egyházként" való elismerését garantálják. Egyház-mivoltuk ugyan nem hiánytalan, nem teljes, mivel híjával vannak néhány fontos elemnek, így pl. az apostoli szukcesszióra visszavezethető, abban gyökerező egyházi vezetésnek. A meglévő nehézségek ellenére azonban — épp a közös elemek és mindenekelőtt a keresztség által Krisztusba való beoltottság következtében — a katolikus egyház és a többi egyház közti dialógus, az egységtörekvés nemcsak lehetőség, hanem egyben súlyos feladat is. Jól tudjuk, hogy a röviden vázolt szemléletet sem az ortodox, sem a protestáns testvérek nem tudják fenntartás nélkül magukénak vallani. Számos protestáns teológus szerint a helyes felfogást az EVT képviseli, amikor vallja, hogy csakis az egyházak közti egyenjogúság, a reálpluralizmus mozdíthatja elő az ökumenizmus sikerét. Egység a — szó szoros értelmében vett — sokféleségben. Kétségtelen, hogy súlyos antitézisek állnak itt egymással szemben. Ha az álláspontok megmerevednének, ez az ökumenikus dialógus végét jelentené. Szerencsére azonban már van közvetítő szemlélet, mely a közeledést (ha még nem is a teljes kiengesztelődést) lehetővé teszi. Ez pedig az, hogy ma már a katolikus egyház is többes számban, azaz „egyházakról" beszél. Igaz, e z a többes szám nem azonos az EVT által javasolt pluralista felfogással, de mégis jelentős, és épp ezért a dialógus fáradságos útján mérföldkövet jelent. Ez a többes szám — egyházak — azt fejezi ki, hogy Krisztus egyetlen egyházában az egyházak sokasága testvéri módon gyűlhet össze. E sokaságból valamiképp mindegyik az egészet reprezentálja, mindegyik Krisztus teljessége felé mutat. Amennyiben az egyházak, a krisztushívők közösségei kölcsönösen és sokrétűen kapcsolatban vannak és maradnak egymással, életszerű sokféleségben és sokszínűségben Krisztus egyetlen egyházát építik fel. Ebben az értelemben szól az Újszövetség is ,,egyházakról" és nem egymástól elszakadt, szemben álló felekezetekről. Az első évezred katolikus egyházértelmezésében az egyetlen egyházon belüli, a „több egyház", az egyházi közösségek megléte élő valóság volt. Tanúsítja ezt az egyes püspöki egyházak sajátos helyzete, viszonylagos függetlensége. Ismeretes, hogy a Nyugat egyházában ezt a pluralitást az egyre erősödő római centralizmus lassan megszüntette. A római „helyi egyház" az összes többit lassan mintegy ,,beolvasztotta" s így az egyébként meglévő egységet „uniformizálta". Csak két tényezőre utalunk, melyek a fejlődést illusztrálják: 1. a rómavárosi liturgia térfoglalása. A helyi liturgiákat lassan felváltja a római előírásokra, szokásra szűkített gyakorlat. — 2. A bíborosi intézmény kezdetben római berendezkedés volt, majd az egyetemes egyház intézményes szervezetévé vált. Olyannyira, hogy szinte ,,kiiktatta" a köztudatból a korai egyház patriárkátusi gyakorlatát. Az egyházak sokaságát és sokszínűségét — a római püspök vezetése alatt — egyetlen ,,mamutegyház" váltotta fel. Ez a centralizált egység már nem az, amiről az újszövetségi iratok hírt adnak. (Vö. K. Rahner— O. Semmelroth: Teol. Akadémie, H. Bacht: Ökumenismus heute, 1971. 38—45.) 3
