Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám
Az az ellenvetés tehát, hogy a római katolikus egyház az ökumenét csakis ,,beolvasztással" képes vagy akarja elfogadni, a II. Vatikánum ekléziológiája alapján aligha tartható, ha a zsinaton újraéledő ősi egyházszemléletet— legalábbis mint kiindulópontot— a gyakorlatba akarjuk átültetni. Az egyházak létezése, sajátos (és még pontosítást igénylő) önállósága a nagy, egyetlen egyházon belül nemcsak jámbor óhaj, utópisztikus vágy, hanem minden krisztushívő számára súlyos feladat. Természetesen — mutatis mutandis — hasonlóan önreflexióra, elmélyültebb teológiai gondolkodásra lesz szüksége minden egyes keresztény egyháznak, ha valóban Krisztus egyetlen egyházát, Krisztus akaratát tartják szemük előtt. Nem arra gondolunk, hogy a jövőben kisebb vagy nagyobb rangú egyházról kell majd beszélnünk. Ha bármely keresztény egyházi közösség erre törekednék, akkor előbb-utóbb a versengő tanítványok nyomába lépne és aligha menekül meg a kisértő gondolattól: Ki több, ki nagyobb és fontosabb az Isten országában? Minden egyház Krisztus főpapi imájára hivatkozik: Hogy mindnyájan eggyé legyenek, egyek legyenek. Egyek, testvérek Krisztusban, oly sokszínű egységben, mely nem tűri az uniformizált, beszűkült ( ondolkodást, még kevésbé az ilyen gyakorlatot. — Óvakodnunk kell a hamis irénizmustól, a tévútra vezető , elvtelen békéltetéstől, de óvakodunk attól is, hogy megfogyatkozzék vagy veszendőbe menjen a szeretet. Az egyház ismertetőjegyei közül — olykor úgy tűnik — mintha kifelejtenők a legfontosabbat: Krisztus felől érkező, Krisztust megváltó és Őbenne eggyé forró szeretetközösséggé kell válnunk. Fides, spes et caritas — maior autem caritas . . . Hogy mit kell tennünk? Igen sokat. A legfontosabb: jobban, intenzívebben, radikálisabban kell megélnünk kereszténységünket. Legyünk valóban keresztények. A kereszténység lényegét tekintve — vallja Karl Rahner és nagyszámú teológus — nem teória, nem elvont elmélet, melyből bizonyos életstílus is fakad s melyet egyszer s mindenkorra változatlanul ,.áthagyományozunk", elfogadunk, megváltunk, gyakorolunk. A valódi kereszténység élet és szellem, készség, hogy képesek legyünk, akarjunk ,.túllépni önmagunkon", hogy mindig újra tudjunk kezdeni. Vándorút, mely a teljesség felé tart, vándorút, melyen mindig új tapasztalatokat is gyűjtünk és azokat fel is dolgozzuk. Éppen ezért nem lenne helyes, ha bármely keresztény közösség belemerevedne múltjába, ha ,,konzerválná" (esetleg egyetlen korszakra beszűkítve) a status quo-t. Örökségünket csakis úgy tudjuk megőrizni, ha mindig nyitottak leszünk a változásra, önmagunk megváltoztatására. E változás természetesen nem jelenthet önkényes alkalmazkodást a divatos koráramlatokhoz. A keresztény ,,reformkészség" mindig ,,belülről" jön, mert megtérésből és szeretetből fakad. Radikális szembesülést követel önmagunkkal, keresztény mivoltunkkal, Jézus Krisztussal, a szeretet evangéliumával. / Ha a keresztények valóban egyre ,,keresztényebbé" válnak, akkor jó úton haladnak az öku- mené, a vágyott egység felé. Arról azonban egyetlen keresztény vagy krisztushívő közösség sem feledkezhet el: nem az az ökumené útja, hogy közösen ,,kilúgozzuk" kereszténységünket, hogy azt oly „közös nevezőre" hozzuk, mely mindannyiunk számára elszegényedést, kifosz- tottságot jelenthet csupán. Igaz, mindannyian emberek vagyunk, ezért a közös emberi értékek, eredmények, törekvések közös emberi bázist teremthetnek. Mindez azonban még nem krisztushit, nem kereszténység. Naiv álmodok lennénk, ha úgy vélnők, hogy valamilyen közös nyilatkozattal, határozattal feloldanánk minden feszültséget, megszüntetnénk minden ellentétet és különbséget, felszámolnánk a szakadás botrányát. De bűnös mulasztásban élnénk, ha nem vennénk számba — már ma is — a teremtő Istenben, a megváltó Krisztusban és a kegyelmeit osztó Lélekben, a Szentháromságban horgonyzó hitünket. Ez a közös hit, közös alap pedig kötelez. Munkára hív minden keresztényt, minden egyházi közösséget, — hogy együtt meneteljünk az újra elérkező Krisztus és országa felé, s hogy közösen segítsük ,,hazavinni" az emberiséget, az egész világot. Ebből a közös munkából szeretne részt kérni, igyekszik szerény részt vállalni — őszinte szár dékkpl és szavakkal — a TEOLÓGIA jelenlegi száma. Szennay András í 4
