Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám
héz észrevennünk, mennyire reménytelennek tűnő vállalkozásba kezdtek. Mégis, az ökumené ügye lassan már nemcsak a bátor ,,álmodóké", az ezoterikus csoportoké, hanem az egész kereszténység ügyévé lett. Számunkra, katolikus krisztushívők számára a II. Vatikáni zsinat vált azzá a biztosítékká, mely az ökumenikus munkára bátorít és felszólít, — és egyben határvonallá is, mely mögé ma már senki sem vonulhat vissza. — A többi krisztushívő egyházi közösség számára hasonlóan munkára küldő és egyben garanciális tényező az Egyházak Világtanácsa. Az ,,intézményes" szervezetek azonban csak a hátteret jelentik. Sokkal fontosabbak a tények. Ezeknek adatszerű felsorolására itt nem vállalkozhatunk, — az érdeklődők ismerik, vagy köny- nyen megismerhetik. Néhány fontos tényszerű következményt azonban kiemelnénk. Elsőként mindjárt azt, hogy a katolikus egyház — a folyamatosság és identitástudata megőrzése mellett — elhatárolja magát elkülönülő és triumfalisztikus múltjától. A vándoregyház, a földi gyarlóságok és a bűn által is megterhelt egyház régebben egykönnyen azonosította önmagát a megdicsőült Úrral. Tudjuk, ezt a szemléletet lehet helyesen is értelmezni, mégis állandó kísértést is jelentett; nevezetesen, hogy a konkrét, gyengeségeivel küszködő, vándorló egyházban mindent ebben az ,, isteni fényességben" lássanak és láttassanak. Ezen az úton egykönnyen elveszítették azt a realitásérzéket, mely észreveszi a meglévő hibákat, sőt bűnt is az egyházban, tagjainak, intézményeinek életében. Ez a szemlélet hajlik rá, hogy a tanítóhivatalnak, a pápának minden megnyilatkozását ,,isteni tanításként", ,,tévedhetetlennek" tekintse. Ez a szemlélet gyorsan elfeledkezik az „ecclesia semper reformanda" elv életre váltásáról, a bünbánattartás, megújulás, megtérés evangéliumi imperatívuszáról. E z a szemlélet, ez a triumfalista egyház, reméljük, végleg már a múlté. A zsinat előtti teológia gyakran hajlott rá, hogy a Krisztustól megígért és elküldött Szentleiket mintegy ,,kisajátítsa". Ma már természetesen hat a megállapítás: a Szentléleknek semmiféle intézmény, senki emberfia nem szabhat korlátokat, — ott működik, ahol akar. Hitünk szerint működik az egyházban, élteti, kegyelmével erősíti azt, de működhet nem hivő személyek lelkében, kereszténységtől távol álló vallási közösségekben is. Sőt jelen van és hatékony — általunk ismeretlen módon — az ún. profán világban. Ahol a keresztények így értelmezik Krisztus misztériumát, a Szentlélek működését, a Krisztus által megváltott és a Szentlélek erejével elárasztott világot, — ott már nincs helye sem a „kisajátító" triumfalizmusnak, sem egyfajta ,,belterjes" szűkkeblűségnek. Az ilyen lelkűiét nyitott a dialógusra minden kereszténnyel, minden krisztushívő közösséggel, sőt minden vallási és emberi közösséggel is. Ez a nyitottság alapfeltétele minden ökumenizmusnak, így a keresztények újraegyesülésének is. Yves Congar, a II. Vatikáni zsinat egyik szakteológusa, a zsinati szövegek jeles magyarázója már tíz éve rámutatott, hogy a katolikus egyház, annak teológiája évszázadokon át túlzó mértékben foglalkozott a hatalom (potestas) és a tekintély (auctoritas), továbbá az eretnekség (hae- resis) kérdéseivel. A reformációt követő katolikus visszahatás óta a teológia egyik középponti problémája a látható-intézményes egyház és annak jogi struktúrája volt. Bár ez a gyakorlat az adott időszakban érthető, mégis a biblikus alap és háttér, a misztérium világa szinte teljességgel háttérbe szorult. Az ekléziológiában sok szó esett a papi, pásztori, tanítói hatalomról, ugyanakkor elhalványult annak az egyházi közösségnek képe, mely az isteni szenthárom- ságos élet szeretetközösségét volt hivatott a világ elé tárni. Ahol túlzó módon és olykor kizárólagosan csak jogokról és hatalomról szólnak, ott előbb-utóbb választóvonalakat húznak, sőt falakat emelnek emberek, emberi közösségek közé. A II. Vatikánum az ilyen kiélezett jogi szemlélet ellen foglalt állást, amikor az egyházról szóló, vagy éppen az ökumenikus (és számos más) dokumentumát közreadta. Az az egyházkép, melyet a zsinat elénk tár oly nyitott, szinte azt mondhatnék: ,,elasztikus", hogy ismeretében kitűnő alap, illetőleg háttér tárul fel az ökumenikus dialógus elindítására és elmélyítésére. A zsinati indítás nyújtott lehetőséget arra is, hogy a megszokott egyszínű, egysíkú, ,,uniformizált" egyházképet a sokszínűség, a pluralitás szemlélete váltsa fel. A zártság és uniformizált egység az elmúlt évszázadokban, különösen bizonyos területeken, értéket is jelenthetett, olykor talán még szükséges is lehetett. Más azonban az az egységet biztosítani kívánó ,,centralizmus", mely a helyi szellemi—vallási—politikai erők túlkapásaitól védi a részegyházakat, — és más az, amely a részegyházak életét a „központ" állandó felügyeletével és gyámkodásával megbénítja. Nem ok nélkül bírálta a múlt század második felében Newman bíboros a ,,romanizmust", 2
