Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 1. szám - KÖRKÉP - Tarnay Brúnó (ford.): Pápaság az ökumenikus dialógusban

zóhatalom magasabb összefüggéseit is. Nevezetesen, „Krisztus az, aki a nemzetek világossága". — az egyház csak szolgája az igének, ezért korlátozza a Szentirás és a Tradíció. Az integrációnak további mozzanata az, amely minden hierarchikus tisztséget egyaránt szolgálatnak minősít és így egy, a communiora épülő egyháztan alkotóelemét szolgáltatja. Itt azonban nem könyvelhetünk el teljesértékű sikert. Igaz, ez az integráló szemlélet vezetett a kollegialitás eszméjének vázolásához, a Lumen Gentium jelentőségteljes 22. fejezetéhez: a pápa a püspökök testületével egyetemben viseli a legfőbb tisztséget és gyakorolja a legfőbb hatalmat: vagyis — a teológusok nagy többsége szerint — ennek a tisztségnek csak egyetlen egy alanya van: a pápa együtt a püspökök testületével. Következésképpen az „önmagában is" (ex se) és „egyedül is" szavak nem azt jelentik, hogy a pápa valamikor is elszigetelten, szeparáltan gyakorolhatná előjogait. — A kollegialitásnak ez a kifejezése sem szünteti meg egészen a nehézségeket: a püspökök kollegiális jogainak tisztázása mellett nem helyeztek súlyt „a pápa kollegialitására", — amint erre Suenens bíboros rámutatott, (gy a VI. Pál által bevezett püspöki szinódus mindezideig csak tanácsadó, nem pedig döntő testületként szerepelt. — Ezért folytatódik az egyháztani vita a zsinat után is. A teológusok nagyobb részének az a véleménye, hogy a pápa hatalma a kimondott dogmák alapján jogilag nem korlátozható; lehetséges azonban, hogy a pápa önként, erkölcsi kötelezettségként fogadja el tisztséget kollegiális jellegének következményeit: az egyetemes egyházat érintő kérdésekben ne döntsön a püspöki testület hozzájárulása nélkül. Az új kódex centralizáló vonásai jól mutatják, hogy a teória még nem teljes és a konkrét gyakorlat nem valósult meg.

Wolfhart Pannenberg (a szisztematikus teológia tanára a müncheni evangélikus teológián) a pápaságot az apostoli eredettel öszekapcsoló egység jeleként értelmezi. Az eredethez való hűség volt mozgatója — pozitív értelemben — annak a fejlődésnek, amely a helyi egyházak feletti regionális és még átfogóbb központokat, a pátriárkátusokat létbe szólította. — Minél kevésbé hangoztatják ezekkel szemben a római püspök hatalmi előjogait, annál inkább fog vonzódni Róma felé a kereszténység egésze, mert tudatosítja azt a felelősséget, amely az időben távoli apostoli eredettel fenntartandó egység szolgálatára kötelez. —Ökumenikus szempontból a keresztény egyházak idegenkedésének oka a pápa kormányzó hatalmának hangsúlyozása, amely a tévedhetetlenségnek is gyökere. Melanchton ezt a hatalmat teszi bírálat tárgyává, mint „monarchia externa"-t. A tévedhetetlenséget, mint az összegyház kiváltságát Luther is vallotta. — Az egyes pásztorok a maguk egyházában Krisztust, a püspöki testületben pedig a maguk egyházát képviselik. Az egyház egészének az apostoli eredettel való egysége érdekében indokolt lehet egy különleges módon felelős tisztség elfogadása. — A protestáns egyházak a primátusnak az első évezred zsinatain túlmenő megfogalmazását csak a nyugati egyházra nézve tarthatják érvényesnek; az a megyőződésük, hogy tőlük sem várható el több, mint a keleti egyházaktól. Elfogadható lenne azonban számukra a pápai tisztség, mint — a fentiek értelmében — az apostoli eredettel való egységet megjelenítő „auctoritas", meggyőződést és felelősséget hordozó tekintély, — de semmiképp sem mint a két Vatikáni zsinaton megfogalmazott „potestas" hatalom.

Alasdair Heron, a reformált egyház professzora, (Erlangen—Nürnberg) tanúsította a leghatározottabb tartózkodást a „torz fejlődéssel" szemben, amelynek végeredménye szerinte a pápaság jelenlegi értelmezése. Sem Péter egyetemes hatalma, sem annak utódlása nem igazolható a Szentírás alapján. A reformált egyházaknak „nem hiányzik" Péter tisztsége. Innen az a „rossz körézet", amelyet a reformált teológus változatlanul tapasztal, — minden ökumenikus nyíltság és a katolicizmus iránti bizonyos rokonszenv ellenére is: olyan intézmény kereteibe akarják beépíteni, amely alapjaiban nem akar változni. Ennek ellenére sem zárható ki, hogy a nem katolikus kereszténység a pápaság bizonyos formáját a jövőben valamikor elfogadja; létezik ugyanis egy kisebbség a reformált egyházban, amely számot akar vetni — az egység érdekében — a ténylegesen kialakult különböző egyházi struktúrákkal, még akkor is, ha azok jogosultsága saját teológiája alapján kérdéses. Heron professzor nem tartja azonban valószínűnek, hogy a pápaságnak ez az elképzelt jövendő formája a mai római katolikus felfogással megegyeznék.

Vasilios von Aristi, a görögkeleti egyházak Stuttgartban székelő felszentelt püspöke kifejezésre juttatta a keresztény világnak a szakadás megszüntetésére és a kiengesztelődésre irányu47