Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - KÖRKÉP - Schuster, Heinz - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Csalódott ökumené?
még meg lehetne érteni — a teológusok minden csalódottsága ellenére is. De akkor ott volna a másik lehetőség, hogy az ökumenét a keresztény egyházközségekben gyakorolt közeledés és közösség határozza meg döntően. Az ilyen közeledésnek — ex supposito — szolid teológiai alapja van, sohasem pusztán praktizálgatás, hanem mindig felelős reflexió is. (gy azután egyúttal az ökumenikus elmélet „próbája" is, s ezáltal ugyanakkor az a hely is, ahol a keresztény hitvallás és a keresztény gyakorlat megtalálja eredeti egységét. Ténylegesen végtelen sok egyházközség invesztálta plébánosával együtt erejét és idejét a helyi ökumenének ebben az egyszerre „elméleti" és gyakorlati munkájába. A hivatali egyházak minden későbbi közös nyilatkozatának, mint például a vegyes házasságról és az ökumenikus istentiszteletről szólónak, ez a munka volt a feltétele. Most azonban éppen a „helyi ökumené" területén jelentkezik félreérthetetlenül csalódás. Igaz keresztény lelkiismerettel fontolták meg és próbálták ki, hogy hogyan lehet olvasni az evangéliumot, ünnepelni az istentiszteletet, átlépve a felekezeti határokat, ők tudják, hogy a gyermekek keresztény nevelése nem csupán követelmény, hanem reális lehetőség. De mind gyakrabban ütköznek vétóba. Ezt a vétót a hivatalviselők fogalmazzák meg, de — és itt kezdődik a paradoxon — a teológia, illetve a még hátralevő teológiai tisztázás nevében. Az Úr vacsorájának van egy specifikusan katolikus és egy protestáns értelmezése, magyarázzák azoknak, akik már rég megtapasztalták a kenyértörés közösségében, hogy mit jelent a vendéglátás a keresztények között, s mit jelent, hogy a bűnö- söket-tanítványokat Jézus meghívja asztalához. Van katolikus és van evangélikus gyermeknevelés, mondják azoknak, akik jobban tudják, mint az összes püspök, hogy mi a gyermek, s hogy milyen „keserű vicc" a hitoktatásban a felekezetek szerint való megkülönböztetés, elsősorban olyan gyerekek között, akik nem hoznak magukkal vallásos, vagy pláne, felekezeti jellegű tapasztalatot. 3. A történelmi előítéletek makacssága. A harmadik illúzió talán a legfájdalmasabb, bár az okosok azt mondhatnák, hogy ennek az illúziónak nem is lett volna szabad megszületnie: a történelem során létrejött érzelmek, fönntartások, előítéletek és közelítési módok erősebbek, mint a racionális érvek. Egy időben úgy tűnhetett, mintha a keresztény egyházak le tudnák vetni történelmi ballasztjuk egy jó részét, s úgy indulhatnának a közös jövő felé. Valóban, azóta van egy (német nyelvű) ökumenikus szentírásfordításunk, énekelünk egy sor közös éneket, de még mindig messze más nyelven beszélünk. Hogy a katolikusok a pápát akkor is tévedhetetlennek tartják, ha Afrikában a katolikus házasság eszményéről prédikál, ezt mindig is tudomásul kellett vennünk. De hogy a protestánsok is ezt teszik, még mindig ezt teszik, arra sokan nem voltak felkészülve. Az előítéletek nem olyan fejbevágóak, amíg egy elkülönült csoporton belül élnek. Ha azonban a másikakkal való beszélgetésben jelentkeznek, igazi probléma lesz belőlük. Az az evangélikus keresztény, aki rájön arra, hogy miért, s hogy milyen makacsul ragaszkodik ahhoz egy katolikus püspök, hogy az ő papja nincs igazán „fölszentelve", tehát nem áll az apostolok jogszerű szukcessziójában, csak nehezen tér efölött napirendre, és nehezen elégszik meg azzal, hogy „mennyi mindent elértünk már". Ennek az illúziónak a teljes terjedelmét itt csak jelezni tudjuk. Mennél közelebb kerültek egymáshoz a keresztények, annál világosabban kerülnek napvilágra a másik keresztény egyházzal szemben tanúsított bármely előítélet rossz viccnek tűnő részletei. Amin a beavatottak az idők folyamán megtanultak mosolyogni, az sok egyszerű keresztény számára fájdalmas új tapasztalat, amivel máról holnapra nem tud megbirkózni. — Mit kellene tennünk az ökumenikus csalódás jelen szakaszában? Úgy gondolom, a döntő az, hogy el tudjuk-e fogadni ezt a szituációt annak, ami: a realitások, a reális lehetőségek, a szellem- és társadalomtörténeti perspektívák, de a mi emberi, nagyon is emberi erőink józan leltárbavételének szükséges, alapjában véve mindig is jelentkező szakaszának. Végső soron nem másról van itt szó, mint az igazság ökumenikus keresésének egy szakaszáról. Ha közben búcsút kell mondanunk annak az elképzelésnek, hogy az ökumené mindenekelőtt a teológiai következtetés kérdése, vagy hogy egyáltalán elsődlegesen teológiai probléma, ez talán még csodálkozást kelthet itt vagy ott, de ennek a felismerésnek a nyomán talán olyan teológiai erők szabadulnak föl, amelyekről nem mondhatunk le. A „haszontalan szolgára", mert a teológiát mindig annak tekintik, sürgetően szükségünk van még akkor is, ha nincs más hatalma, csak érveinek az ereje. Biztosan búcsút kell vennünk attól az elképzeléstől is, hogy adekvát módon lehet különböztetni az ökumené „lényeges" kérdései és a különböző hagyo37
