Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - KÖRKÉP - Schuster, Heinz - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Csalódott ökumené?
— Mert nem jelent meg még a Püspöki Konferencia által összeállított kateketikai nemzeti direktórium. Enélkül nem lehet igazi átgondolás arról, hogy mit és hogyan lehet tanítani, amikor a legkülönbözőbb korú gyerekek jönnek elsőáldozásra stb. Ez mind az idős vagy éppen most kezdő hitoktató „bölcsességére" van bízva. Ezt, és sokmindent figyelembe véve kellene meghatározni a tantervet. Ehhez kell megírni a tankönyveket és segédkönyveket. Talán nem pályázat útján, hanem a Magyar Katolikus Püspöki Kar által alkalmasnak tartott és kinevezett hittan- könyvírók közreműködésével, akik az első könyvtől az utolsóig állítanák össze és dolgoznák ki az anyagot. így nem lenne ütközés a különféle anyag és elgondolás között. Az írók konzultálnának hittudósokkal, bibliatudósokkal, gyakorló katekétákkal, majd kiadhatnák egy-két évre próbatanításra kijelölt csoportoknak, hitoktatóknak. Alapul vehetnék a régebbi, de már megújításra szoruló könyveket, vagy a — nem tudom miért, ki nem adott — pályázati győztesek könyveit. Itt is, mint most a Hamvas-féle könyveknél, a könyvvel együtt segédkönyvet és munkafüzetet is közre kellene adni. ____________________KÖRKÉP____________________ H einz Schuster CSALÓDOTT ÖKUMENÉ? Sokan azt mondják, hogy az ökumenizmus helyzete ma sokkal rosszabb, mint néhány évvel ezelőtt. Egyre gyakrabban hallhatók rezignált és szkeptikus hangok. Bár mindent összevetve jóval előbbre jutottunk — mondják —, azonban az eredeti céltól, az egyházak újraegyesítésétől még igen messze vagyunk. Bár a két felekezet hivatali egyházának képviselői igazán testvériesen viseltetnek egymás iránt, hellyel-közzel adnak egy-egy közös nyilatkozatot is, összességében azonban mégis a távolságtartás a fontosabb nekik. Sok keresztény ember és keresztény közösség belefáradt már abba a régi reménységbe, hogy az ökumené nem távoli utópia, hanem „reális lehetőség" (Fries—Rahner). Ezekkel a hangokkal szemben azzal érvelnek, hogy az ökumenét csakis történeti folyamatnak szabad tekinteni. Emberek nem képesek néhány év alatt revideálni azt, ami évszázadok folyamán jött létre. Az ökumené csakis a hívő reménység türelmes légkörében növekedhet. CSALÓDÁSOK. Lehet, hogy mindez így van. Nekem azonban úgy tűnik, hogy érdemes megvizsgálnunk a csalódásnak azt a momentumát, amely az ökumenikus mozgalom jelen szakaszában jelentkezik. Itt olyan csalódásról van szó, amikor megcsalják, becsapják az embert, s az hirtelen úgy érzi, hogy üres a keze. Valójában azonban az igazságnak olyan pillanata ez, amelyben meg lehet különböztetni az illúziót a valódi reménytől, az álmokat a reális lehetőségektől, a szubjektív kivetítést a kényszerítő történelmi tényállástól. A csalódásnak ez a pillanata, s erről szilárdan meg vagyok győződve, egy új, bár nagyon józan reménység megszületésének ideje lehet. 1. A teológia határai. Az első és döntő illúzió a teológia jelentőségére és érveinek átütő erejére vonatkozik. Aki jelen volt és átélte, hogy hogyan tanulják meg az összes felekezet teológusai ugyanazt a Szentirást ugyanazokkal az exegétikai módszerekkel olvasni, hogy hogyan jutottak lépésről lépésre messzemenően közös eredményre a legkritikusabb kérdésekben is, mint amilyen a megigazulás, a kegyelem értelmezése, a hivatal (beleértve Péter hivatalát is) történelmi eredete és ekleziológiai helye, az ige és a szentség értelmezése (egészen az Eucharisztia értelmezéséig), annak csalódnia kellett akkor, amikor kiderült, hogy ebből a széles teológiai konszenzusból olyan kevés közös egyházi tudatosság adódott. A teológia, úgyis, vagy éppen úgy, mint a valamikor annyira támogatott ökumenikus teológia, szükséges feltétele volt az ökumenikus folyamatnak, de amikor elvégezte a munkáját, akkor mehetett, mint a mór, aki megtette a kötelességét. 2. A „helyi ökumené" rövid pórázon. A második csalódásban az elsőnek egy paradox kiegészítéséről van szó. Azt, hogy az elszakadt egyházak újraegyesítése nem lehet egyszerűen egy teológiai konszenzus, vagy még kevésbé egy teológiai végső következtetés eredménye, 36
