Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Häussling, Angelus A.: "Missa oecumenica"?

tiszteleteken, tehát a vasár- és ünnepnapokon — nemcsak ajánlott, hanem előirt.17 Ezzel a legértékesebb hagyományokból valamit újra visszanyertünk, és ez egyúttal ökumenikus nyitás is:

Természetesen vannak azért különbségek a Lima-liturgia és az új római eucharisztikus ünneplés szertartása között. Vegyük sorba a Limai ordót: a bűnbánati aktust kifejezett feloldozás zárja: „Jézus Krisztus egyházának hivatott és ordinált szolgája a Szentháromságos Isten nevében kihirdeti . . . minden bűnök teljes bocsánatát"; a római ritus ezt nem mondja ki ilyen élesen, bizonyára a differenciáltabb bűnbánati elmélet alapján, mivel itt nem látja megvalósulva a szentségi feloldozás feltételeit.18 A latin misekönyv nem ismer egy megszólításokkal bővített Kyrie- litániát, de alkalmaz ilyent a püspökök megbízatásából 1974-ben a német nyelvű területekre kiadott átdolgozás, — s ezt Róma jóvá is hagyta. Persze, nem mindenki Ízlésének felel meg, ha a Lima-liturgia már itt a „hívek könyörgését" fűzi be a misébe, és nem korlátozódik a Krisztusra vonatkozó dicsérő akklamációkra, ahogyan azt a latin misekönyv teszi. Mindenesetre nem szerepel már az a középkori félreértés, hogy a hármas felhívás — váltakozva az Úr és Krisztus megszólítással — a Szentháromság isteni Személyeire vonatkozna. — Jellegzetes különbség mutatkozik a kollektaoráció elhelyezésében: a római ritus — történetileg helyesen — ezzel zárja a nyitó részt, a Lima-liturgiában viszont ezzel kezdődik az igeistentisztelet. Frieder Schultz tudós kommentárja szerint ez a gyakorlat a reformált egyházak hagyományából való. Az ilyen értelmezés a katolikus hívek tudatába is jól beleillik, mert így a szöveg elmélkedő jellegével ráhangolhat a következő olvasmányokra. A római—frank orációknál ez alig lehetséges: az orációk szónoki stílusa egyrészt inkább alkalmas a cselekmény lezárására, másrészt nem veszi tekintetbe az embereket, akiket elő kell készíteni az írás befogadására. A gyakorlatban a katolikus mise is egyre inkább ebbe az irányba halad. Elszakad saját hagyományától, ami különösképpen jól látható a német misekönyv 41 „napi ima szabad választásra" c. könyörgéseiből, melyek mesz- sze túlmennek latin mintájukon.19

Hogy a hitvallásból, a nicea—konstantinápolyi zsinat (381) Credójából a már sokat vitatott „Fi- lioque" hiányzik, érthető és ma már nem kelt feltűnést. Már megtanultuk, hogy ez csak kis mértékben elválasztó tényező a keletiek felé. Súlyosabban esik latba, hogy a Credót megkettőzésnek érezhetjük, hiszen a benne található hitigazságok helye elsősorban az eucharisztikus imában volna, és oda jobban is illik. Ez egyben utalás arra is, hogy a Lima-liturgia önmagában véve inkább hagyományos, semmint progresszív szerkesztésű, és így perfekcionizmusnak tűnnék, ha minden alkalommal szó szerint alkalmaznánk. A perfekcionizmus közismerten patologikus vonása minden túl pontosan végrehajtott liturgiának,20 s végül is kontraproduktívan hat.

Az adományok előkészítéséről és az eucharisztikus imáról kevés mondanivalónk van. A hosz- szú szöveget — és ez a gyakorlatban kedvező, — többször is félbeszakítják akklamációk, nemcsak a hagyományos hármas Sanctus. Érdekes, hogy az alapítási igéket közvetlenül követi az az akklamáció, melyet az 1969-es misekönyv vezetett be — VI. Pál pápának személyes közbenjárására — s mely tulajdonképpen megtöri az eucharisztikus imát. Itt ugyanis Krisztust szólítjuk meg, és nem — mint az ima egész folyamán — az Atyát. A tény, hogy a hívek ezt magától értetődőnek vették, bár újítás volt, mutatja, hogy mennyire megfelel a katolikusok lelkiségének. Hiszen hozzá voltak szokva, hogy az Úr érkezését a kenyér és bor színe alatt az átváltoztatáskor üdvözöljék, és Így — mintegy népi szokásként — a jelenlevő Urat megszólítsák. A liturgia első ízben alkalmazott ilyen Krisztusnak szóló megszólítást,21 bár ez tartalmilag jól megfelel az Újszövetségnek. Az alapítás igéi után a Krisztus-akklamációt liturgiatörténetileg értelmezhetjük úgy, mint az úrfelmutatás gesztusának kísérőjét.22

A Lima-liturgiában két dolog tűnhet fel a katolikusoknak: egyrészt adott benne egy alapvető döntés, melynek értelmében a szertartás menetének mindenféle értelmezése hiányzik; nem tudjuk tehát, hogy a szerkesztők szándékoltak-e úrfelmutatást; valószínűleg nem, hiszen ez aránylag késői nyugati szokás. Vajon így a akklamáció az Úr szavára adott válasz-e csupán, hogy ti. ezt tegyük az ő emlékezetére, vagy pedig — ahogyan a2t a középkori katolikus felfogás sugalmazza — a színek lényegi átváltozására és a reális jelenlétre vonatkozó hitvallás. — A másik: a Lima-liturgia eucharisztikus imája, legalábbis a német fordításban,23 a közösség négy akkla- mációját alkalmazza: a már említett, mindenütt általánosan hásznált háromszoros Szentet, — az alapítás elbeszélése után, — a Krisztus-akklamációt, továbbá két hitvallásszerű, az Amen értelmében vett akklamációt a két epiklészisz (az átváltoztató és az áldozási epiklészisz) után, ilyen szöveggel: „Jöjj Teremtő Lélek", és az őskeresztény „Maranatha"-t. Ez utóbbit az arám nyelvű első keresztények hagyományából keltik életre s itt mint tárgyi kijelentés és hitvallás szerepel:

27