Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Häussling, Angelus A.: "Missa oecumenica"?

son belüli kérdésről, a privátmisék gyakoriságáról volt szó. De Karl Rahner már akkor rámutatott, hogy a vallási gyakorlatok és a praktikus teológia kérdései nem csupán dogmatikai kijelentések „alkalmazásai", hanem — mivel az egész egyházat érintő és feltáró kifejeződések — saját teológiai súlyuk is van.10 Nos, a katolikus egyházban egyfelől megvan a jogi előírás — mint minimális közösségi istentiszteletre — a vasárnapi Eucharisztiára, másfelől azonban, miután a II. Vatikáni zsinat a több pap által végzett koncelebrációt mint eucharisztikus ünneplést újra életre hívta.11 Ez a gyakorlat egyébként a keleti egyházakban mindig is szokásban volt. Olyan fejlődésnek lettünk tanúivá, mely a privátmisék ökumenikus szempontból kényes kérdését ténylegesen megoldotta. így tehát ma újra feltehetjük a kérdést az Eucharisztia ünneplésének helyes gyakoriságára vonatkozóan. Ha igaz, amit egyébként minden egyház vall, hogy az Eucharisztia, mint az Úrnak és az ősegyháznak értékes öröksége, az egyházi és a keresztény élet középpontja, — akkor milyen gyakran szabad és kell annak eseményszerűen végbemennie, ismétlődnie, hogy ez az igazság valóban hiteles legyen? Bizonyára nem olyan sűrűn, mint ahogyan ez a katolikus egyházban szokásban volt, mert akkor már nem lehet valódi csúcspont; viszont nem is nagyon ritkán, mert akkor senki sem ismerhetné fel, hogy ez az egyházi élet középpontja. Hála a reformoknak, a katolikus egyházban kedvezőek a feltételek egy újabb kritikus teológiai reflexió számára. Mindenesetre a Lima-dokumentumok egyik érdeme épp az, hogy az Eucharisztia ünneplésének teológiai fontosságát nem csupán általánosságban proklamálták, hanem az eucharisztia ünneplésének helyes gyakoriságát is konkretizálták. Az adott felelet szerint12 — tárgyilagosan értékelve inkább csak egy utalás — a feltámadás ünneplése a hagyományoknak megfelelően kézenfekvővé teszi a minden vasárnapi ünneplést, — de talán ez követelmény is. Minden esetre jó alkalom a teológiailag alátámasztott önvizsgálatra ott, ahol túl sok, vagy túl kevés történik; és remélhetőleg méltó és egyben maradandó témája lesz a további teológiai reflexiónak.

II. A LIMA-LITURGIA— ELFOGADHATÓ ,,MISEFORMULA''. Tudomásom szerint a katolikus liturgiatudomány részéről nincs még kommentár a limai eucharisztialiturgiához, míg a reformált egyházak tradícióját képviselő Frieder Schultz már foglalkozott vele.13 Egy ilyen katolikus kommentárnak meg kell majd állapítania, hogy szabályszerű ,,misé"-vel van dolgunk, olyannal, amilyenek a VI. Pál által promulgált ordók a római misekönyvben. A különbségek annyira jelentéktelenek, hogy végeredményben nem mennek túl az 1970-es Missale — Rómától is előre látott — variánsain a katolikus egyházon belül.14 A Lima-liturgiának világos szerkezete van: nyitó rítusok, igeistentisztelet, a tulajdonképpeni eucharisztikus (=szentségi) ünneplés, s ha a befejező részek jobban elkülönülnének, nyugodtan alkalmazhatnánk rá a római misekönyv általános bevezetőjében adott beosztást:

,,A szentmise tulajdonképpen két részből áll: az ige liturgiájából és az Eucharisztia liturgiájából. Ezek olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy egyetlen istentiszteleti cselekményt képeznek . . . Ehhez járulnak még bizonyos szertartások, amelyek a szentmise bemutatását bevezetik, illetve befejezik."15

Ha azonban egy katolikus annak örülne, hogy milyen nagy mértékben befolyásolta az öku- menizmust a zsinat és az utána következő liturgikus reform, — tévedésbe esne. Mert nálunk is, náluk is nem történt egyéb, mint hogy az utolsó évtizedek liturgiatörténeti és teológiai kutatásait átvitték a gyakorlatba. Olyan kutatásról van szó, melyben minden egyház tudósai egyformán és békés egyetértésben vettek részt. Hogy csak egy nevet említsek: Hans Lietzmann (1875—1942), a berlini evangélikus teológiaprofesszor, akinek forráskiadása már 1921-ben megjelent a német bencések által kiadott „Liturgiegeschichtliche Quellen"-ben. 16 A liturgikus gyakorlat itt csak azt a késését hozza be a liturgiatörténeti és teológiai kutatások ökumenizmusá- ban, ami már hosszabb idő óta egészen magától értetődő volt. Ne dicsekedjék tehát a katolikus, hogy más egyházak átvettek tőlünk valamit; de az evangélikusnak sem kell azt gondolnia, hogy ezután valami „rettenetesen" katolikus dolgot kell tennie, hiszen a Lima-liturgiával mindketten a keresztség közös történetéhez térnek vissza. Ami „katolikus misé''-nek tűnik, az nem római katolikus „találmány", hanem közös örökség, melyet az együttes kutatás újra megtalált. A katolikusoknál ma jellegzetes új vonás az igeistentisztelet felértékelése, mint minden liturgikus ünneplésnek integráns része. Amit „előmise" néven évszázadokon át csupán bevezetőnek tartottak és lényegtelennek láttak, most újra lényeges lett. Ehhez tartozik még a prédikáció is, a jelenhez kapcsolódó igehirdetés is. Ez most maga a liturgikus cselekmény, actio, és a fő isten26