Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Häussling, Angelus A.: "Missa oecumenica"?
lógiai alap többé-kevésbé kényszerítő hatalmával és tekintélyének erejével. Ennek az eseménynek feltűnést kell keltenie, és első reakcióként hálát és köszönetét kell kiváltania azok iránt, akik — már régóta és sokféle módon — útját előkészítették. Illesse hála a megdicsőült Úr Lelkét, aki egyházát így vezeti. De ezt követően komolyan meg is kell vitatni a bemutatott modellt. Erre teszünk itt kísérletet a római katolikus hagyomány szempontjából. Azt kérdem tehát, elsősorban önmagámtól, mit kell meggondolnia egy katolikus teológusnak az eucharisztikus liturgiának ilyen tervezete kapcsán? Mi tűnik fel, mi a csodálatos benne, és mennyiben vezeti majd saját pozíciójának felülvizsgálatára? A limai eucharisztikus agendában három dolog figyelemreméltó: az istentisztelet itt ténylegesen és teljes terjedelmében ökumenikus törekvések témája lett; — továbbá nem nehéz benne egy igazi „misét" felfedezni; — végül pedig élesebben körvonalazódik a kérdés, hogyan látjuk mi az Eucharisztia viszonyát az egyházi hivatalhoz (papsághoz). I. EUCHARISZTIKUS GYAKORLAT — MINT KOMOLYAN VETT TÉMA. A katolikus teológusnak az a benyomása, hogy az ökumenikus párbeszéd nálunk az istentiszteletet nem veszi elég komolyan, mintha az ilyen párbeszéd számunkra feleslegesnek és megterhelőnek tűnnék. Ugyanakkor a megigazulás dogmatikai kérdése, a hit forrásai, az egyház lényege, a tanítóhivatal szükségessége sokkal döntőbb és fontosabb kérdéseknek tűnnek. Mintha ezek tisztázásától és megoldásától függne minden!? És mintha ezekkel szemben az egyházi gyakorlat, abban is elsősorban az istentisztelet elhanyagolható kérdés lenne; olyan valami, ami magától is megoldódik, ha a tudásbeli, tanbeli anyagot közösen elfogadjuk. — Mindezzel szemben áll az a tény, hogy a katolikus egyházhoz való tudatos odatartozás elsősorban a „vasárnapi kötelesség" teljesítésében fejeződik ki,5 tehát lényeges vasárnapról vasárnapra ^ mise együtt ünneplése. Ez ugyan sokszor teherként nehezedő „felekezeti jel", de pozitívan is értelmezhető: katolikus keresztény számára a rendszeres eucharisztiaünneplés a krisztusi életnek olyan központja, amely számára nagyon is drága, s melynek elhanyagolása más egyházak szemében ökumenikus botránynak minősül. Furcsa volna, ha az ökumené keretében nagy szavakkal vitatkoznánk a reális jelenlétről, Krisztus, ill. az egyház áldozatáról, ugyanakkor pedig ennek megvalósulását a hit gyakorlatában nem tartanánk megvitatásra érdemesnek; csak olyan valaminek tekintenénk, ami a „kisembereknek" szól, vagy tisztára csak fegyelmi kérdésnek, mely csakis a történeti fejlődés eredménye, ezért relatív értékű és meghaladható. Könnyű belátni, hogy itt egyszerűen a teológiai tudatnak beszűküléséről van szó, — egyébként a katolikusoknál és evangélikusoknál egyaránt. A katolikus dogmatikákban általában úgy írnak az Eucharisztiáról, mintha nem is létezne a misekönyv és egyéb liturgikus könyvek, — pedig ezeknek rendelkezései és szövegei elsőrangú forrásai a teológusok értelmezésének, amikor az Eucharisztiáról kell szólniuk.6 Más keresztény egyházakban másként áll a helyzet; az anglikánoknál, s még inkább a keleti egyházakban az istentiszteleti gyakorlatot nem csak elméletileg tartották locus theologicusnak, teológiai ismeret- forrásnak, hogy aztán a gyakorlatban megfeledkezzenek róla, hanem sokszor — már a másik végletet követve — a liturgiából vezették le teológiájukat. Előttünk fekszik most a világméretű ökumenének két dokumentuma, — a keresztségre, Eu- charisztiára és egyházi szolgálatra vonatkozó konvergencianyilatkozat, és ezzel párhuzamosan az eucharisztikus agenda — melyekben félre nem ismerhetően maga az istentisztelet lett az ökumenikus kihívásnak és döntésnek helye, — s az is fog maradni. Két pontot emelünk ki, látszólag csak apróságot. Mindenesetre látható bennük az, amit a katolikus teológus az egység felé vezető lépésnek érez, és egyben mintegy Isten akaratának is. Mind a Lima-dokumentum, mind a Lima-liturgia az istentiszteleti actiót, folyamatot a régi névvel jelöli: „Eucharisztia". Elkerüli tehát azokat a felekezetileg annyira megterhelt és a döntést mintegy előlegező szavakat, mint pl. „mise" vagy „úrvacsora", és újra megtalálja az illő szót, mely az ünneplés zsidó gyökerére, a „Berakah"-ra utal, a dicsőítő és hálaadó áldásra. Szép lenne, ha ez a „nyelvszabályozás" ökumenikusán általánossá válna, még azon az áron is, hogy a katolikusok lemondanának a számukra megszokott „mise" szóról.7 Ökumenikus szempontból még jelentősebb: a Lima-dokumentum tárgyal az eucharisztikus ünneplés gyakoriságáról is, és ezt a témát teológiai megfontolás tárgyává teszi.8 A katolikus teológia területén, ahogyan látom, először Burkhard Neunheuser (1938-ban), majd Karl Rahner (1949-ben) foglalkozott ezzel a kérdéssel, az utóbbi annak idején feltűnést keltő tanulmányban: Milyen gyakran szabad és kell az Eucharisztiát ünnepelni?5 Igaz, hogy elsősorban a katolicizmu25
