Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - KÖRKÉP - Orosz László: Krisztus emberi akarata a halálküzdelemben
61 éves korában jutott el a Hitvalló arra a megoldásra, mellyel már választ adhatott a „tu- lajdonftás" elméletére is. A teológiai-polémikus írások között maradt ránk az a rövid „Opuscu- lum 6", mely megcáfolja a Tanítómesterre (Gergelyre) hivatkozó véleményeket: Hogyha a visszarettenés látszatát keltő „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely" kifejezést az emberre vonatkoztatod, ,,de nem arra, akit az Üdvözítőben szemlélünk (hiszen az ő akarata semmiben sem ellenkező Istennel, mert teljesen átistenült), hanem a magunkfajtára, minthogy épp az emberi akarat nem követi mindenben Istent, sőt megannyiszor ellenkezik és szembeszegül vele" — ahogyan az isteni ihletésű Gergely mondja —, akkor hát mi a véleményed az ima folytatásáról? A Gergelyt idéző magyarázat mindenekelőtt arra hívja föl a monotheléta ellenfél figyelmét, hogy a szenvedéstörténetben nem különálló teológiai tételeket idéz az evangélium, hanem Jézus emberi imáját, mely az Atya akaratát elfogadva fejeződik be. így a Hitvalló épp az eretnekek által gyakorta hangoztatott idézet folytatásával cáfolja meg az emberi akarat tagadóit. S ez a ,,ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te" bizonyítja, hogy itt nem szabad az Üdvözítő emberi akarata helyett a „magunkfajta" bűnös embernek tulajdonítani a szenvedés visszautasítását: „Hogyha tehát ez összhang és beleegyezés, akkor ugyan kitől jön ez szerinted: a magunkfajta vagy az Üdvözítőben szemlélhető embertől? Ha a magunkfajta embertől, akkor bizony téves volt a Tanítómesternek reá vonatkozó megállapítása . . . Hogyha tehát nem a magunkfajta emberre vonatkoztatod, hanem arra az emberre, akit az Üdvözítőben szemlélünk, akkor ezzel már meg is vallottad az emberi akaratnak az ő isteni akaratéba és az Atya akaratába való végső beleegyezését."13 Az ima egészét tekintve tehát az emberi akarat nem a „magunkfajta" bűnös ellenkezésben tűnik fel, hanem az isteni akarattal összhangban nyilvánul meg, egészen a végső beleegyezésig. Emberileg bőven lett volna erkölcsileg elfogadható indok a kehely elhárítására, s az ima első része mindenekelőtt az élet igenlését jelentette. „Az Üdvözítőben szemlélhető ember" viszont érettünk vállalta az atyai akarat teljesítését, s ezzel mintája lett az Istennek engedelmeskedő ember cselekvésének. A szenvedés kelyhét nem egyszerűen saját felsőbbrendű (isteni) akaratának kényszerére, hanem az Atyával való párbeszédben fogadta el, példát adva Isten gyermekeinek: „így be is bizonyítottad, hogy aki természetére nézve kettős, annak természete szerint két akarata és működése van, s benne ezek semmilyen ellentétben nem állnak egymással, jóllehet mindenben megmarad azoknak a természeteknek a különbözősége, amelyekből és amelyekben ő létezett, s amelyek nem mások, mint ő maga" (68A). Szent Maximosz és az egyház hitvallása A 641-ben fölismert igazságot Maximosz hitvalló rendíthetetlenül képviselte élete utolsó két évtizedében. Miután kelet pátriárkái mindnyájan a bizánci egyházpolitika áldozatai lettek, az agg szerzetes nyugaton keresett támaszt a monothelétákkal szemben. 645 nyarán nyilvános vitában bizonyította Pürrosz konstantinápolyi pátriárkának azt, hogy Jézus ragaszkodása az élethez nem lehetett természetellenes, mert ő érettünk élt, és a halálküzdelemben is a mi érdekünkben félt, „mert ő jó."14 Mivel ő nem önzésből ragaszkodott az élethez, ezért emberi akarata még a halál küszöbén is összhangba kerülhetett az Atyáéval, „a legjobb mintaként és követendő példaként állítva magát elénk, hogy mi is lemondjunk a magunk akaratáról annak isteni beteljesítése érdekében, még ha emiatt a halállal kell is szembenéznünk."15 Jézus halálküzdelmének ezeket a következményeit valóban a halállal szembenézve kellett meg- vallani. A császár által halálra szánt I. Márton pápa 649-ben a Maximosz által előkészített szövegeket szavaztatta és fogadtatta el a Lateráni Zsinat aktáiként.16 S aztán a pápa és a hitvalló egyaránt életét tette rá ezekre. De az egyház hitvallásában örökre megmaradt a fölismerés, hogy az Üdvözítő Krisztus mindkét természete szerint akarta megváltásunkat (DS 500 és 510). A III. Konstantinápolyi Zsinaton 681-ben rehabilitálták a húsz évvel azelőtt megcsonkított agg hitvallót a Krisztusban lévő két akarat és működés dogmájának kimondásával. „Krisztus emberi módon is akarta üdvözitésünket" — fogalmazták meg Maximosz hitvalló alapvető felismerését a zsinati atyák. S ezzel sikerült megtalálni a krisztológiában a megfelelő helyet annak az akaratnak, melyet Nesztoriosz óta gyanakodva szemléltek az ortodoxok. Az első egyetemes zsinatok még csak azt tisztázták, hogy az Atya és Fiú között teljes az akarati egység, míg Isten és a szentek között legföljebb erkölcsi egységre juthat az akarat. Maximosz 246
