Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - KÖRKÉP - Orosz László: Krisztus emberi akarata a halálküzdelemben
csak ,,a magunkfajta ember" akaratát fejeznék ki, de mivel Jézus akarata nem ellenkezhetett bűnös módon Istennel, elveti ezt.7 A IV. századi bibliamagyarázók többsége szerint tehát a szenvedés kelyhének visszautasítását nem kell teljes értékű emberi akarat erkölcsi döntéseként értékelni. A Getszemáni kert első szavaiban inkább a halálfélelemben visszariadó test „természetes ösztöne" játszott főszerepet — vallják még sokáig az atyák. Az ariánusok és ortodoxok eleinte egyaránt elhanyagolták ezt a motívumot az ima végén fölmerülő két akarattal szemben, hiszen a szentháromságtan szempontjából csak az Atya és az Ige akaratának egysége vagy különbözősége volt érdekes. A viták végén a kappadókiai atyák egyértelműen megfogalmazhatták, hogy az Atya Fiú és Szentlélek közös akarata öröktől fogva: az emberiség üdvözítése (5). A krisztológiai viták során viszont egyre jobb talajra talált a Gergely által eleve elvetett másik lehetőség: a „tulajdonítás" (appropriatio, oikeiószisz) elmélete. A Bizáncban kidolgozott elmélet szerint a „kehely" visszautasítása lehet valóban Istennel szembeszegülő emberi akarat döntése. Ez az isteni akarattal szembenálló akarat viszont valójában csak „a magunkfajta emberben" van meg, nem pedig Krisztusban. Jézusra csupán úgy vonatkoztatható ez a „magunkfajta" akarat, ahogyan a 2. Korintusi levél a bűnt (5,21), vagy a Galatáknak írt levél az „átkot” vonatkoztatta rá (3,13). A „magunkfajta" akaratra vonatkoztatás mögött ismét ugyanaz az okoskodás rejtőzik, amely már Nazianzoszi Gergelynél eldöntötte a kérdést: az isteni akarattól különböző akarat ellenkező is volna azzal! Jézus emberi akaratának értelmezése a monotheléta vitákban (6) Az Olajfák-hegyi halálküzdelem hagyományos értelmezését 633-ban Szergiosz konstantinápolyi pátriárka szentesítette a monofizita hatásra kialakított monotheléta krisztológiában. A pátriárkái nyilatkozat éppen az agóniára hivatkozva tiltotta meg Krisztus isteni és emberi működésének emlegetését, mert ott a két működés emlegetése szükségszerűen magával hozná két egymással ellenkező akarat megvallását is: „mintha egyrészt Isten Igéje teljesíteni akarta volna a megváltó szenvedést, másrészt viszont embersége szembeszegült volna akaratával, s ellenkezett volna azzal." A Nazianzoszi Gergelyre hivatkozó pátriárka szerint Jézus isteni és emberi akaratának megvallása azt a „képtelenséget" jelentené, hogy egyugyanazon alanyban ugyanarra a tárgyra egyszerre kétféle akarat vonatkozzék."8 Ezt a lehetőséget Szergiosz az ellentmondás elve alapján kizárta. A szent hagyományra és arisztotelészi logikára hivatkozó pátriárkái döntést öt év múlva már császári rendelet hitelesítette.9 A monofizita viták végére szétdarabolódott birodalom vezetői már államérdeknek tekintették azt, hogy valamilyen kompromisszum árán elhallgattassák a Jézus emberi működését emlegető hangokat. Frangois-Marie Léthel kifejezése szerint Szergiosz „madárijesztőt"10 állított fel a „két ellenkező akarat képtelenségének" föltételezésével, amivel egy időre még Honorius pápát is sikerült elfordítania a két különböző akarat eszméjétől. A Krisztus isteni akaratának kizárólagosságát védelmező bizánci diplomácia nem is mulasztotta el a Rendelet végén a pápa sorait idézni: „Ezért. . . atyáinkat követve valljuk a mi Urunk Jézus Krisztus egy akaratát, mert. . . nem lehetett különböző vagy ellenkező akarat az Üdvözítőben."11 A bizánci diplomácia ravasz játékát első pillantásra szinte senki sem látta át (7). Egészen logikusnak tűnt a következtetés, hogy ha a Fiúnak nem lehet az Atyával ellenkező akarata (amit már Szent Gergely is igazolt), akkor nem lehet az Atyáétól különböző emberi akarata sem. Maximosz figyelmét is először csak lelkiatyja, Jeruzsálemi Szophroniosz pátriárka hívta föl arra, hogy a hitújítók már kiforgatják Nagy Szent Leó pápa khalkedoni levelének (8) tartalmát: „Krisztusban mindkét forma a másikkal közösségben végzett mindent, ami sajátja.”12 A monotheléták szerint ugyanis az „utraque forma" másként értendő: „Krisztus két formává/ műveli azt, ami személye szerint a sajátja." Az Észak-Afrikába menekült Hitvalló 19. levele még csak erre a félreértésre reagált a konstantinápolyi pátriárkának írt 19. levelében: a levél az izzó kard példája alapján szemlélteti azt, hogy a személyes egységben „egyik természet sem veszíti el a másikkal való egyesülés miatt a saját természetének megfelelő képességet." Az Olajfák-hegyi halálküzdelem értelmezésében Maximosz egészen 60 esztendős koráig küszködött azzal a hagyományos felfogással, mely szerint a szenvedés kelyhének visszautasítása a halálfélelem hatása s a test ösztönének megnyilvánulása. 245
