Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Vértesaljai László: Az egyházi szolgálat
rrrás-más megközelítésben közel kerülhetnek a protestáns és a katolikus teológusok. Mindkét fél egyszerre járja az egység felé tartó két utat: az egyiket, amely az ősegyház hitvallásitól a jelen felé mutat, és a másikat, amely az egyházak egységén munkálkodó jelenlegi fáradozásokból a közös múlt.kölcsönösen egységesebb elfogadásához vezet. Aztán az ismertetett tanulmányokból nem utolsósorban az is kiviláglik: az egyházak eddigi nagyon gondos és fáradságos ökumenikus kísérlete — először párbeszédet kell folytatni, majd egyetértésre kell törekedni, hogy végül megvalósulhasson az egyházak közössége —olyannyira mesterkélt és élettől idegen, hogy ezen a módon egyetlen közösség sem jön létre és válik életképessé. Érdemes volna elgondolkodni az előbbi sorrend helyességén. Az egyházaknak az egyházaktól, nekünk keresztényeknek a keresztényektől kölcsönösen meg kellene kérdezni: Vajon először nem egyfajta közösségre kellene-e törekednünk, amelyben életszerűen magára találhatna a párbeszéd? Mert a közösségben folytatott párbeszédben nagyobb reménységgel várhatnánk Istentől, hogy megkapjuk a hitben való egyetértés kegyelmes ajándékát. Vértesaljai László AZ EGYHÁZI SZOLGÁLAT A Lima-dokumentum felhívással fordul minden egyházhoz és a továbblépés reményében bátor, őszinte, kritikus állásfoglalásra biztat. Valóban, a nyilatkozat az ökumenikus útkeresés fontos közbenső állomása, hiányosságai ellenére is fontos közös munkaeszköz. Már létrejöttének puszta ténye is meglepő: néhány évtizeddel ezelőtt hasonló okmány elképzelhetetlen lett volna. Olyan egyházak közös alkotása ez, melyek a legalapvetőbb kérdésekben gyakorta ellenkezően vélekednek. A dokumentum épp ezért látszik alkalmasnak további megfontolások, pontosítások számára, különösképpen napjainkban, amikor kezdenek gyarapodni a kétkedő hangok: „Csalódott ökumenizmus?" (Diakonia, 1985 Nov. 361—364). Valójában a dokumentum viszonylag kevés közösen elfogadhatót mond, de ez a kevés már valami, reálisan több, mint a lemondó kéz- legyintés, a folytonos kétkedés. A felelősség évszázados teherként nehezedik vállunkra, ezért az ökumenikus párbeszéd felvételében a keresztény számára nem lehet alternatíva; Jézus ma is ugyanazt kéri: „egyek legyenek!". Ezért kell fáradhatatlanul keresni, komolyan venni minden olyan közösen elfogadható tételt, amely saját egyházunk hitével megegyezik; ugyanakkor azonban kötelességünk, hogy egyre világosabban megfogalmazzuk az elválasztó elemeket is. Krisztus ma talán többet még nem vár tőlünk, de ezt igen. Hogyan olvassuk a dokumentumot? A szöveg helyes értelmezéséhez és általában az ökume- né mai álláspontjának megértéséhez nem elegendő az egyszerű összehasonlító módszer: mi az, ami még nem, és mi az, ami megfelel saját dogmatikánknak? Gyakran épp ez a statikus, abszolút értéket, „eredményeket" néző szemléletmód szül elbátortalanodást, sőt okoz csalódást. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a dokumentumot — mind elméletében, mind gyakorlatában — megosztott egyházak fogalmazták, útban a növekvő közeledés felé. — A szöveg tehát dinamikus, keletkezésére és irányultságára fogékony olvasási módot igényel: egyszerre kell feltárni az értéket és a fogyatékosságot is. Aki igazán elkötelezett az egység szolgálatában, az tudja, hogy a hamis irenizmus halálos ellensége az ökumenizmusnak, az „una fides"-nek. Megkülönböztetett figyelmet kell szentelni továbbá a „szükséges" és „elégséges" elemek szétválasztására. Az egyház kezdettől fogva Istentől rendelt módon élte a maga sokféle, különféle feladatokra fogékony egységét: „Amint ugyanis egy testben több tagunk van, de nem ugyanaz a feladata mindegyik tagnak, éppúgy egyetlen testet alkotunk Krisztusban, egyenként viszont egymásnak vagyunk tagjai" (Róm 12, 4). A cél tehát nem olyan „dogmatár" kimunkálása, melynek formuláit minden érdekeltnek szó szerint el kellene fogadnia, hanem az „una fides"-hez szükséges legfontosabb elemek közös nevezője, amely meghagyja azt a sokszínűséget, aminek szellemében élt és virágzott a korakeresztény egyház. (V. ö. Gánóczy Sándor: Az Egyház, TKK Róma 30, 77). — A dokumentum őszinte és építő kritikát igényel, kiindulva arról a közös, még nagyon is szerény alapról, amely azonban a különféle egyházak számára valóságosan létezik, — ellentétben azokkal a közösségekkel, amelyek nem „hívják segítségül az Úr nevét". Különösen fontos ez a megkülönbözte21
