Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - KÖRKÉP - Ladocsi Gáspár: Az ember Jézus Krisztus
komolyan tanított Krisztus hozzánk hasonló emberségéről, arról, hogy Krisztus embersége az emberi fejlődés realitásait hordozta. Ma már lehetetlen megállapítani, hogy milyen hangsúllyal beszélt Krisztus emberségéről, úgy, hogy az istenségével feszültségbe kerülhetett és azt zavarhatta. A latin és alexandriai teológia ennek még a lehetőségét is mereven elutasította. A Nyugat teológiáját erősen befolyásoló Ágoston egyik utolsóként írt művében keményen fogalmaz: Aki azt hinné, hogy Krisztus teste a lélek ellen vágyakat táplált, legyen elitéit" (Op. imp. c. Jul. IV,47). A test és a lélek, az isteni és emberi megnyilatkozások feszültségbe jutásának sajátos területe a megkísérlés. Vajon a Megváltó személyénél volt-e valamennyi esélye a „Gonosz tétjének?" Érzéseink azt diktálják, hogy ez a kísértés realitásához hozzátartozik, csakhogy Krisztusra vonatkoztatva ezt — könnyen „harapófogó" szituációba kerülhetünk. Mert ha az igén felé hajiunk, nehezen állíthatnánk ezt az isteni személyről; ha pedig a nem felé, akkor a kísértés lényegét érezzük elsikkadni. A Zsid 4,15 kijelentéséről nem feledkezhetünk meg. Az egyházatyák nem adnak teret a dilemma megfogalmazásának: Krisztus megkísérlésében a számunkra adott példatanítást látják. A tökéletes Mester példát ad a tökéletességre törekvő tanítványoknak a helytállásra. Maga Mopszuesztiai Theodorosz is így beszél Jézus megkísérléséről: „Az Úr háromszor kerekedett felül a Sátánon, ebben az újra meg újra kivivott győzelmet adta nekünk" (Inc. fragm. XIII.). Jézus Krisztus vétkezhetetlenségét az atyák már Justinustól (Diai. 102,7) fogva egyszerű állításban tanítják, valószínűleg „kelet exegétája", M. Theodorosz fejtegetéseiben kitért Jézus kísértéseinek „mindenben hozzánk hasonló" jellegének lehetőségeire is. Az ő korában ez igen hagy visszatetszést keltett. Minden valószínűség szerint az ő iskolája ellen beszélt Alexandriai Kürillosz, mikor ostobáknak bélyegezte azokat, akik azon eszelősködnek, hogy Krisztus — nem tudni miképpen, de valahogyan mégis — vétkezhetett (C. antr. 23). Ugyanígy nyilatkozott a nagy nyugati kortárs is: Ágoston (Ench. 40; Corr. et gr. 11,30), valamivel korábban Ambrus (Inc. 7,69), és később Leo pápa (Thomus 2). A dogmatörténet számára fájdalmas veszteség az antiókhiai iskola mesterei — Tarszoszi Dio- dorosz és M. Theodorosz — műveinek elpusztítása, — és nem csupán a patrisztikus kor teljesebb és hitelesebb megismerése miatt, hanem azért is, mert ezzel a Jézus Krisztus emberi arcát kutató irányzat pályája szakadt meg. Voltaképpen csak a felvilágosodás utáni időkben akarták újra felfedezni, — nem teológusok — és a keresztény hittől tudatosan elidegenített formában tették meg (Reimarus, D. Strauss. Renan, Paulus), de a múlt század közepétől a szekularizált szellemi élethez igazodó teológusok is ráirányították figyelmüket (Günther, Klee, Schell, Lebreton stb.), akiknek munkássága megérdemelne legalább egy bemutató tanulmányt. Kiegészítő megjegyzések: MONOFIZITÁK Krisztusban egy, istenemberi természetet valló eretnekség. A Khalkedóni Zsinat (451) határozataival szembehelyezkedő alexandriai teológusok voltak a megfogalmazói. GNÓSZTICIZMUS A „felsőbbrendű ember" isteni mivoltjának felismerését (gnószisz) hirdető, kereszténységgel nagyjából egyidőben fellépő vallási mozgalom. Szelleme, megfogalmazásai a kereszténységen belül válságot idéztek elő a II. században. EBIONITÁK Zsidó-keresztény szekta az apostoli időkben, akik Jézust csupán embernek (ebion- nodus homo), de a Szentlélek erejével a Tóra tökéletes megélőjének tartották. A szegénység és vagyonközösség eszményét továbbvitték. DOKETIZMUS Krisztusnak látszattestet — innét az elnevezés — tulajdonító felfogás; különféle korai eretnekségek nézete. Alapjában véve két formában fogalmazott: Krisztusnak merő fantom volt a megjelenése; Krisztusnak magasabbrendű teste volt. ARIANUSOK Az Ige valóságos istenségét tagadó eretnekség, amelyet a „konstantini fordulat" után Arius, alexandriai presbiter hirdetett és tett az egyetemes egyház problémájává. Ellene ült össze a Niceai (I. egyetemes) Zsinat 325-ben. NESZTORIANUSOK Krisztusnak két — isteni és emberi — természetetét önállóbban, a tulajdonságok kicserélődése (communicatio idiomatum) nélkül egy személyben összekapcsoló (szüna238
