Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 4. szám - KÖRKÉP - Ladocsi Gáspár: Az ember Jézus Krisztus

Ladocsi Gáspár

AZ EMBER JÉZUS KRISZTUS

.. tökéletes istenségében . . . tökéletes em-. berségében; istensége szerint egylényegű az Atyéval, embersége szerint egylényegű ve- lünk ”

Khalkedóni Zsinat (DS 301)

Ha jézus Krisztusról beszélünk vagy hallunk, a megváltó Isten alakját látjuk magunk előtt. Akaratlanul is — és sokszor talán előítélettel — a hit hiányát érezzük ott, ahol Jézusról mint emberről, valóságos emberről beszélnek. Ahogyan a teológia történetében sem került a vizsgálódás középpontjába, úgy sajnos, a mi gondolkodásunkban sem foglal el élvonalbeli helyet az Üdvözítő teljes, velünk egylényegű embersége. Elmondhatjuk, hogy csak a IV. és V. század fordulóján érezték ennek nagyobb hiányát és szükségét, elsősorban az antiókhiai teológusok, az iskolájuk atyjaként tisztelt Tarszoszi Oiodorosz (+394), a legtekintélyesebb mesternek tartott Mopszuesztiai Theodorosz (+428), a kiélezett vitatkozásáról ismert Edasszai Ibász (+457) és a nagy műveltségű Küroszi Theodorétosz (+458). A három utóbbit Justlnianus császár nyomására elítélte az 553. évi Konstantinápolyi (V. egyetemes) Zsinat, Theodorétosz tekintélyét még Khal- kedónt előkészítő érdemei sem tudták megvédeni, a „Leporius-féle ügyben" érdekelt afrikaiak (Karthágói Aurelius és Hippói Ágoston) és Leo pápa, akit Khalkedón révén Keleten is jól ismertek; a monofiziták őrá is ugyanolyan szemmel néztek mint Theodorétoszra, sőt a szélsőségesek mint Nesztorioszra, bár elítélni őt sohasem lehetett. A patrisztikus kor krisztológiai kérdéseiben többnyire Krisztus istensége körüli problémák voltak a súlyosabbak; ezek megoldása kedvéért a Krisztus teljes misztériumára nem eléggé ügyelő irányzatok emberi valóságát a korábbi századokban egyszerűen feladták (a doketizmus), a későbbiekben pedig vagy megcsonkították (a IV. század apollinaristái) vagy realitását torzították (V. és VI. szd. monofizitái). A megtestesült Ige embersége ugyan egyedi, sajátságos jelenség, de ez nem jelenti azt, hogy más mint a mi emberségünk. Ezt kívánta leszögezni az antiókhiai teológia és Leo pápa szorgalmazására a Khalkedóni Zsinat. A Szentírásban a teológus számára súlyos mondat, az istenség kedvéért a emberit elhanyagolóknak pedig komoly figyelmeztetés volt és marad a Zsid 4,15 kijelentése: „ugyanis nem olyan főpapunk van, aki gyengeségeinkkel ne tudna együttérezni, ő kísértést szenvedett mindenben hozzánk hasonlóan, de a bűntől ment maradt.” Talán nem lesz haszontalan jézus Krisztus mélyebb ismerete érdekében, ha a teológia történetének első korszakát mint „magistra vitae"-t idézzük, és egy panorámát vázolunk magunk elé arról, hogy milyen gondolatokat, eszméket fogalmaztak meg az ember jézus Krisztusról.

Az apostoli hit Jézusról mint Isten Fiáról tett tanúságot. A „Frühkatholizismus" (a korai katolicizmus), a „Nagyegyház" ezt a szó tényleges értelmében állította. A zsidó-kereszténységhez tartozó ebioniták Jézust, szerintük József és Mária fiát felmagasztaltatásában tartották Isten Fiának, mert Izrael Istene őt a Törvényéhez való mindhalálig tartó hűségéért nem hagyta romlásban, hanem mint fogadott fiát (adopcionalizmus) maga mellé ültette (vö. Zsolt 109,1). Szerettek hivatkozni Péter apostol pünkösdi beszédére (ApCsel 2,14—41). Ireneus egyházatyától tudjuk, hogy több gnósztikus irányzat is átvette az ebioniták tanítását; az elmúlt száz év Jézus-irodalmát ismerőknek pedig nem kell bizonygatni, hogy a humanizmus irodalmárjai mennyit építettek az ebionita hitre. Két krisztológiai modell kapcsolódott ehhez a felfogáshoz:

— 1. Jézus tökéletes próféta volt, mert a Jordánban való keresztségekor rászállt Szentlélek egész életében — nem pedig időlegesen mint a korábbi prófétáknál — vele maradt: ez az ún. „pneumakrisztológia";

—2. Az ember jézusban benne lakott Isten Igéje úgy, mint a templomában, egyesek szerint fogantatásától, mások szerint pedig keresztelkedésétől: ez az ún. „enoikészisz-krisztológia”. Ez utóbbit vallotta Szamoszatai Pál, antiókhiai püspök, akit tanításáért 268-ban elítéltek, majd nézeteinek felújításával gyanúsították minduntalan az antiókhiai teológusokat (Samosatenus reddi- vivus). Az egyház egésze következetesen visszautasította az olyan megfogalmazásokat, melyek Jézus Krisztusban két valakiről, két ,,én"-ről beszéltek.

235