Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 4. szám - KÖRKÉP - Ladocsi Gáspár: Az ember Jézus Krisztus

Tehát az ebioniták szerint Jézus Krisztus tökéletes ember volt, mégpedig az Isten Törvénye szemszögéből, őbenne nem volt törvényszegés, vagyis bűntelen volt. Voltaképpen a bűntől való mentességét fejezte ki a doketizmus is. Az anyagot ők rossznak tartották — vagy a lét rendjében alacsonyabb helye, vagy más tökéletlensége folytán —, Így a vele való egyesülés bűnnek vagy büntetésnek számított, ezért a Megváltó személyét tőle távol akarták tartani. Bármennyire is meglepő, de a legtöbb irányzatában valamiféle doketizmust tanító gnószticizmus kidolgozta a bűnhődő-bűnöző Krisztus figuráját is. Voltak olyan tanítóik, akik szerint az anyagvilág kötöttségétől, vagyis a bűnös állapotból nem annyira az önmegtartóztatás, az aszkészisz útján lehet megszabadulni, hanem éppen ennek ellentétével, a szabadossággal. A Törvény hivatalos képviselőivel és propagálóival, a szadduceusokkal, írástudókkal és farizeusokkal szembehelyezkedő Jézusban ennek az „üdvösségnek" szerzőjét és példaképét látták. Karpokratész szerint Jézus azzal váltott meg bennünket (illetve csak a gnósztikusokat), hogy minden bűnt elkövetve szabadult ki az anyagvilágból. Tanítványai körében Krisztus alakja a szabadosság modelljévé formálódott. Az „addig nem szabadulsz ki onnan, míg vissza nem fizeted az utolsó fillérig" (Lk 12,59) evangéliumi mondatot ők úgy értelmezték, hogy „börtön a test, és addig senki sem szabadulhat ki belőle, amíg az összes bűnt el nem követte" (Iréneus, AH 1,25,4). Alexandriai Kelementől ránk maradt egy olyan megjegyzés, hogy Baszilidész is azt tanította volna, hogy az ember Jézus a maga bűneiért szenvedett (Str. IV, 12,1). M. Simonetti patrológus, ókori irodalomtörténész szerint itt nem emberi magatartásról van szó, hanem pusztán csak az anyaggal való érintkezés állapotáról (Testi. gn. 73. old.). A bűnhődő-bűnöző Jézus Krisztus alakja csak a szélsőséges és gyakorlati síkon építkező gnósztikus irányzatoknál fordul elő, az egyház képviselői mindig élénken tiltakoztak az efféle gondolkodásmód beszüremkedése ellen.

Az ilyen szélsőségek ellenére is sokan nagy hangsúllyal beszéltek arról, hogy Jézus nemcsak a bűntől, hanem a bűn mindenféle következményétől is mentes volt. Az ellentétes oldalon álló gnósztikusok (Simon Mágus, Markion) ilyennek tartották magát az anyagot, ennek következtében kompromisszum nélküli doketizmust vallottak. A szélesőséges Markiont mérsékelő tanítványai (pl. Apellész) és Valentinosz iskolái — a gnószticizmus „tengely szisztémái" — Krisztus úgy mentesítették az anyag bűnétől, hogy a megtestesülésben felsöbbrendű (pszükhikosz) anyag felvételére gondoltak. Hasonlóképpen tanítottak két évszázaddal később Laodikeai Apollinarisz tanítványai, akik szerint Krisztus „mennyei testet" vett fel, sőt közülük némelyek azt állították, hogy a Megváltó emberi teste örök, teremtés előtti. Krisztus magasabbrendű állapotban létező emberségét vallotta Hilarius egyházatya is a IV. szd. közepén; úgy hitte, hogy a színeváltozás alakja és a tengeren való járás, tehát a csodálatos megnyilvánulások voltak benne a természetesek, míg éhezése, sírása, szenvedése tekinthetők csodának (Trin X,23,37). Voltaképpen egy ilyen elgondolást építettek ki teológiailag a Halikarnasszoszi Julianust követő mo- nofiziták, akik Jézus emberségében már a megtestesüléstől fogva a feltámadás utáni állapotot tartották reálisnak. Szerintük a törékeny emberi megnyilatkozások, és főként a szenvedés „fan- tasziák" voltak, amivel ők nem valamiféle doketizmust gondoltak, hanem az isteni akarat csodáinak megnyilvánulását látták bennük. Justinianus császár különösképpen is felkarolta ezt a teológiai nézetet (Leontiosz B. Sect. V.), de a „klasszikus" monofiziták — elsősorban Szeve- rosz, antiókhiai pátriárka — mereven visszautasították.

Krisztus emberi mivoltának felsőbbrendű, és ugyanakkor mégis velünk enylényegű valóságának megvilágítására alkalmas eszközül kínálkozott a páli teológia Ádám—Krisztus párhuzama. Krisztus emberségének valóságát Ádám paradicsomi állapotával egyezőnek tartották. Ez a teológiai kép szépen kidomborította az Isten kegyelmében élő ember létmódjait, de a velünk közös emberi sorsot vállalt életet már nehezen lehetett bemutatni rajta. Alexandriai Kelemen volt az első, aki nagy gondot fordított ennek szemléltetésére. Nála az ember Krisztus „sztatikus idea". Az éhezés, a szomjazás Jézusban nem a természet adottsága, hanem merő pedagógiai eszköz. Kelemen a görög kultúra igényei szerinti tökéletes emberi jelenséget rajzolja meg Jézusban, benne a szellemi életet semmi sem zavarhatja, ő tudott tökéletes „apatheiában" (szenvedélyektől függetlenül) élni, ő lehetett egészében „anamartétosz", ami itt nem büntelenséget jelent, hanem tévedhetetlenséget (Str. Ili, 12,3), mert a bűn lényege az alexandriai katekétánál a tudatlanság és a belőle fakadó tévedés.

Jézus emberségében az isteni Ige, a Logosz, tökéletes kifejező eszközét látták anélkül, hogy az emberi lét adottságait tagadták volna benne. De még ennek a két tényezőnek az összehangolása is sok nehézséget hordozott. Az emberi lét adottságaihoz hozzátartozik az életkorok egymásutáni236