Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Jézus szavai és tettei
keresték meg azt, amire nekem és környezetemnek szüksége volt" (21,33—34). Ezen az önarcképen Jézus portréjának vonásai rajzolódnak ki. Az ApCsel mint első „imitatio Christi" éppen ezt a folytonosságot, a Krisztus szavaiba és tetteibe öltözött új életet hivatott ábrázolni. Amint régi szótövek szívósan továbbélnek a belőlük képzett újabb szavakban, azonképpen Jézus szavai és tettei is hatékonyan megjelenültek a keresztségben és eucharisztiában, az igehirdetésben és életvitelben. A folytonosság tehát nyomon követhető Jézus szavai és tettei, valamint az öskeresztény hitélet között, de az egykori igék és tettek alakjukban megváltoztak, hogy betölthessék rendeltetésüket az életben. Mindez lehetséges volt, mert a Jézusra emlékező első keresztények, akiknek nagy szerepük volt az evangéliumi hagyományok gondos összegyűjtésében és rögzítésében, a feltámadás után megnyíltak; Jézus hozzájuk is szólt: „Ef- fata, azaz nyílj meg!" „Szerettelek benneteket" Szegénység, nyíltság és mindkettő koronája: a szeretet. Jézus egész életstílusának középpontjában az a meggyőződés állt, hogy a szeretet az élet lényege és értelme. Amikor megkérdezték tőle, mi az első parancs, nem habozott. Márk evangéliumában a kérdésre a zsidók déli imádságát idézve válaszolt: „Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes telkedből, teljes elmédből és minden erődből" (12,29— 30; vö. MTörv 6,4—5). Jézus azonban az elsőhöz egy második parancsot is csatolt: „A második így szól: Szeresd embertársadat, mint saját magadat" (Mk 12,31). Máté azáltal hívja fel a figyelmet a két parancs hasonlóságára, hogy összekötő s egyben értelmező szövegként néhány szót illeszt közéjük: „A második hasonló hozzá" (22,39). Lukács valójában egy parancsot lát a kettőben, s belőlük két hangsúlyú egyetlen mondatot szerkeszt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből, embertársadat pedig mint saját magadat" (10,27). Végül János már úgy beszél a szerétéiről, mint a parancsról, Jézus egyetlen parancsáról: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket" (15,12). Ám a szavak nemcsak elhangzottak, hanem tettekbe is öltözködtek. A vámosok, bűnösök, kitaszítottak elfogadása tisztázta a szavak értelmét és kimérte fesztávolságát. Sőt az evangélisták Jézus szeretetének sajátos vonásáról sem hallgatnak: az ellenségszeretetről s az élet mások javát szolgáló odaadásáról. Az előbbiről Máté a Hegyi beszédben tudósít: „Hallottátok a parancsot: Szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért" (5,43—44). Ez a szeretet magát Istent fogja megjeleníteni a földön: „így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is" (5,45). Máté hangsúlyozni kívánja a szenvedéstörténetben: ha szeretjük ellenségeinket, akkor Jézusnak Júdás iránt tanúsított magatartását követjük. Az utolsó vacsorán Jézus szíve elszomorodott. Arra gondolt: egyik asztaltársa, aki éveken keresztül követője volt, el fogja árulni: „Bizony mondom nektek, egyiktek elárul" (26,21). Ez a szándék mélyen megrázta, és csak any- nyit mond: „Jobb lett volna neki, ha meg sem születik" (26,24). A csalódás ellenére azonban nem törődik egyéni érzelmeivel, hanem Júdás közösségre szoruló reménytelen igényével foglalkozik. Nyílt együttérzéssel fogadja Júdás áruló csókját és ölelését (26,48—49). A feszült helyzetben Jézus tapintattal szól, ismét ki akarja fejezni: mindazok ellenére, amit Júdás a fejében forgatott, mégis elfogadja őt: „Barátom, miért jöttél?" (26,50). János erősebb vonásokkal ábrázolja Jézus szeretetének egyedülálló voltát. Júdásnak nagy a felelőssége a falkányi csapatban, mivel nála a közösség pénze és ő gondoskodik a szegények alamizsnájáról (vö. 12,6; 13,29). János, akárcsak Máté, úgy ítéli: Jézust aggasztja Júdás szándéka: „Bizony mondom nektek: egyiketek elárul" (13,21). Ennek ellenére Jézus mégis nyitva hagy minden kaput Júdás előtt. Jézus korában szokás volt a szeretet rendkívüli jeleként falat- nyi ételt venni és azt a barát szájába adni. Jézus ezt teszi Júdással (13,26). Ő azonban már nem fogékony erre az invitáló szeretetre; a megszállottság már bezárta a szívét: „Közvetlen ezután a sátán belépett a szívébe" (13,27). De Jézus még ekkor is olyan közvetlen szavakkal szólítja, hogy megszabadulhatott volna annak elkövetésétől, amire vállalkozott: „Amit tenni akarsz, tedd mielőbb!" (13,27). János „külön értesülésként" megjegyzi: akkor senki sem értette, hogy mi is történt. Jézus ugyanis előzékenyen beszélt Júdással. A tanítványok könnyen gon233
