Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Hitvallások - ökumenikus megvilágításban
azon egyházak testvéri közössége, akik az Úr Jézus Krisztust mint Istent és Megváltót vallják az írások alapján, és arra törekszenek, hogy közösen válaszoljanak közös hivatásukra az Egyisten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőségére." Említsük még meg: a Hit és Egyházalkotmány Bizottság ökumenikus fáradozásaiban örvendetes módon a nicea—konstantinápolyi hitvallás egyre inkább előtérbe került. A nicea—konstantinápolyi hitvallás közös recepciója, akárcsak az első újszövetségi hitvallásoké a Szentíráson belül, nem zárja ki, sőt magába foglalja a benne kimondott alapigazságok további értelmezését. Ez a kifejtés mindaddig jogosult, amíg a keresztény hit lényegét hűségesen magyarázza. Természetszerűleg a hitegység nem korlátozható az apostoli és a nicea—konstantinápolyi hitvallás maradandó érvényességére, mert a hit, a dogmák és a teológia története tovább haladt, és az egyesülni kívánó egyházak ezt a történetet nem törölhetik ki múltjukból. Azonkívül az egyes egyházak saját hívő tudatukban is különbözőképpen fejlődtek, amiről ugyancsak nem mondhatnak le. Ha azonban az egyházak egysége több akar lenni puszta utópiánál vagy elméleti feltételezésnél (posztulátumnál), akkor a hitegységet úgy kell elgondolni, hogy az tiszteletben tartsa az egyesülő egyházak nem egy időben kialakult hagyományait. Ezzel a problémával a fentebb idézett Fries—Rahner könyv második tézise foglalkozik, amelyet korunk pluralista gondolkodásmódjának elemzésével K. Rahner fejt ki. Gondolatmenetének lényegét következőképpen összegezhetnénk. Rahner a tapasztalatból indul ki: minden egyház, a katolikus is, gyakorlatban megelégszik azzal, hogy tagjai emberi, jogi, liturgikus egységben élnek az egyházzal, elfogadják a keresztény hitvallásokat, anélkül azonban, hogy megkövetelné tőlük hivatalos és kötelező érvényű hitvallása mindenegyes ágazatának kifejezett jóváhagyását. Ez az ismeretelméleti, mintegy minimalista tolerancia az egyházakban is törvényes. Dogmatikus szempontból — az egyház hitét illetően — a még elszakadt nagy egyházak egysége akkor lenne elgondolható, ha egy egyház sem jelentené ki a másik egyháznak a maga számára abszolúte kötelező érvényű tételéről, hogy az pozitív és abszolút értelemben összeegyeztethetetlen a saját hitértelmezésével. Ennek ma már megvan a feltétele, hiszen a katolikus és protestáns szakemberek egyre továbbmunkált és mindig nagyobb összefüggésben értelmezett teológiai állásfoglalásai egyáltalán nem állnak ellentétben egymással, mégha nem látni is egészen világosan, hogy azok egy ilyen átfogó értelmezésben pozitíve, teljesen megegyeznek. Ebben a megváltozott helyzetben Rahner úgy gondolja, már helyreállítható egy kezdeti hitegység az egyházak között. A protestáns kereszténynek pl. még nem kellene hitvallásszerűen elfogadnia néhány olyan hittételt, amelyet a katolikus a maga számára kötelező érvényűnek tart. De ugyanakkor pozitíve nem szabad elvetnie, mivel nem mondhatja, hogy ezek a sajátosan katolikus hittételek tőle annak megtagadását kívánják, amit ő joggal tart saját hite lényegének. Egy ilyesfajta ítélettől való tartózkodás azonban azt sem jelenti, hogy hitével egyszercsak mégis el kell jutnia annak elfogadására, amit most ezek a katolikus hittételek kimondanak. Mert a protestáns keresztény joggal feltételezheti, hogy (remélhetőleg) ezek a katolikus hittételek az egyház hívő tudatának további fejlődése révén olyan megvilágításban és értelmezésben részesülnek, amely lehetővé teszi annak pozitív elfogadását, ami számára ma még nem lehetséges. És fordítva, a katolikus egyház tanítóhivatala az egyházak újraegyesülésében megelégedhetne azzal a hittel, amelyben a keresztény kinyilatkoztatás alapigazságait közösen és kifejezetten elfogadják az egyházak, anélkül azonban, hogy megkívánná mindazon hittételek elismerését, amelyeket a római katolikus egyház fogalmazott meg saját hívő tudatának történeti fejlődésében. Ugyanakkor az ortodox és protestáns egyházaknak is készségesen tartózkodniuk kellene olyan ítélettől, miszerint a sajátosan római katolikus hittételek Isten kinyilatkoztatásával és az evangélium igazságával teljesen összeegyeztethetetlenek. Ez az az egzisztenciálisan ismeretelméleti tolerancia, amely szabad teret biztosítana a pozitíve még nem egységes, de a reményben egységesen elismert hittételek számára, dogmatikus szempontból már ma lehetővé teszi az egyházak egységét. Ez a megállapítás talán merésznek, utópisztikusnak, netán dogmatikailag is kikezdhetőnek tűnhet — állapítja meg Rahner —, de ha a mai helyzetben az egyházak egyesítését nem akarjuk teljesen lehetetlennek tartani, akkor vállalnunk kell. A hitvallásoknak az egyházak egyesítésében betöltendő szerepét L. Vischer protestáns, H. Fries és K. Rahner katolikus oldalról világítja meg. Mindkét részen kétségbevonhatatlan az evangéliumi felelősségtudat és -vállalás, amellyel az elszakadt egyházaknak és híveiknek kívánnak segítséget nyújtani. Egyúttal annak is szép példáját adják, hogy ugyanabban a kérdésben, 20