Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Hitvallások - ökumenikus megvilágításban
De azt is világosan látni kell: milyen nehézségekbe ütközik egy ilyesfajta fáradozás. L. Vi- scher hármat említ közülük: — Az ökumenikus mozgalom kezdete óta ismételten sokan rámutattak arra, — pl. K. Barth —, hogy hitvallást nem lehet előre megtervezni és megalkotni. Belső és külső indítóokokra van szükség, hogy sor kerülhessen egy közös tanúságtétel megfogalmazására. — Második nehézség nyelvi természetű. Hiányzik a közös nyelv. A különböző egyházak különböző nyelven beszélnek. Az eltérő hagyományok a nyelvben is kifejeződnek. Hogyan fejlesszenek ki tehát egy olyan közös nyelvet, amely lehetővé tenné a közös hitvallást? Bár egy szövegtervezet megalkotható, de a különböző egyházakban lelkiségük szerint más-más visszhangot keltene. — De még ha sikerülne is közös hitvallást szerkeszteni, a nehézségek nem szűnnének meg. Még mindig fennállna a kérdés: vajon általa valóban helyreállna-e az apostoli hit egysége? Előfordulhat ugyanis, hogy az egyházak bizonyos időszerű kérdésekben egységre jutnak, ugyanakkor azonban a korábbi századokból örökölt különbségek megmaradnak a háttérben. Az időszerű hitvallás akkor fejezheti ki az apostoli hit egységét, ha már megvalósult a kommunió az egyházak között. Az ősegyházi hitvallások és az időszerű konfesszió mellett és ellen szóló érvek láttán figyelemre méltó az a — magában a katolikus egyházban is sok vitát és éles bírálatot kiváltott — teológiai kísérlet, amelyre Heinrich Fries és Karl Rahner vállalkozott a „Quaestiones Disputatae" sorozat 100. jubileumi köteteként kiadott,,Einigung der Kirchen — reale Möglichkeit" c. könyvében (Herder, 1983). A szerzők nyolc tézisben foglalják össze az egyházak jövőbeli egységének azokat a feltételeit, amelyek véleményük szerint reális lehetőségként már megvannak a nagy történeti egyházakban. Az első két tézis a hitvallásoknak az egyházak egyesítésében betölthető és betöltendő szerepével foglalkozik. Az első tézis, amelyet H. Fries kommentál, megállapítja: a jövendő egy egyház részegyházainak kötelező erővel el kell fogadniuk a kereszténység alapigazságait, amint azokat a Szentírás, az apostoli, valamint a nicea—konstantinápolyi hitvallás kimondja. Mivel a hit tartalma mindig megelőzi a hivőt és a hívők közösségét, ezért az egyes ember azáltal juthat hitre, hogy bibliai értelemben vett engedelmességgel csatlakozik a hívő közösséghez. A keresztény hitben a közösség megelőzi az egyént, mert az eredeti üzenet címzettje és hordozója nem az elszigetelt individuum, hanem mindig a hívő „nép". Ennek a tartalom és elfogadás szemszögéből jellemzett keresztény hitnek forrása a Szentirás. — Az Újszövetség egyrészt a Jézus Krisztus személyében, szavaiban, tetteiben, halálában, feltámadásában hívő közösség írásos emléke, másrészt Jézus Krisztus személyi titkának megvallása: Jézus a Krisztus, az Úr, az Isten Fia, a világ Megváltója és Üdvözítője. A megőrzésnek és a továbbadásnak ebből a feszültségéből adódik, hogy az újszövetségi igehirdetők, miközben különböző kultúrájú, nyelvű, világfelfogású népeknek nagy szabadsággal hirdetik az evangélium embert megszabadító örömhírét, hűségesek maradnak az ősi hitvallásokhoz. Azaz a változó körülményekhez igazodó és alkalmazkodó igehirdetésük a legősibb mértékadó hitvallások értelmezésének és hatásának a története. A hitvallások legitim fejlődésének a története azonban nem fejeződött be a kanonikus iratok lezárásával, hanem megváltozott körülmények között tovább folytatódott. Közülük kiemelkedik az ún. apostoli hitvallás, amely a II. és III. században Róma városának keresztségi szertartásából alakult ki, majd 1000 körül véglegesült, és szövegét Európa latin nyelvű kultúrája elismerte. Amíg a római szimbólum csak Nyugaton vált általánossá, addig a niceai (325) és konstantinápolyi (381) hitvallás, amelyet a keleti és nyugati egyház egyaránt elfogadott, egyedülálló jelentőségre tett szert. A két hitvallás — egyetlen egészet alkotva — szinte teológiai „breviárium", mivel szó van benne istentanról, krisztológiáról, pneumatológiáról, szótériológiáról, eklézioló- giáról. Ökumenikus szempontból jelentőségét nem lehet eléggé értékelni, hiszen összetartó kapocs — nem említve most a filioque vitát — az elszakadt egyházak között, s ugyanakkor az egyházak egységére buzdít, megadva annak történeti feltételeit. A keleti egyházban ma is az igaz hitben való közösség jelének számit, sőt vallásos tisztelet övezi, „a háromságos Isten kultikus emléke a földön". De nem kisebb megbecsülésnek örvend a nyugati egyházakban sem. Szerepel mind a római egyház, mind a protestáns egyházak hitvallásirataiban és liturgiájában. A 381-ben megszövegezett Credo-hoz „való ragaszkodás az evangélikus egyház katolicitásához tartozik. Megszűnne Jézus Krisztus egyházának lenni, ha ebben a dogmában megfogalmazott tartalmat többé már nem fogadná el és nem fejezné ki" (W. D. Hauschild). Ugyancsak ez a hitvallás az alapja az Egyházak Világtanácsának Új-Delhiben (1961) módosított alkotmányszövegének: „Az EVT 19
