Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Jézus emberi valósága
jézus emberi pszichológiája Talán többen is vagyunk, akik szívesebben veszik, ha egy szent életrajzát nem jámbor életű lelki vezető és nem tudós teológus, hanem igazi író fogalmazza meg. Olyanra gondolok, aki persze rendelkezik a kellő teológiai ismeretekkel és hívő ember is, de ugyanakkor író. Werfel Bernadett című műve ezért nagy élmény. Mauriac Jézusról írt könyve ma is emlékezetes, bár exegeti- kailag és teológiailag korántsem kifogástalan, vagy pontosabban szólva: látszik, hogy ebben nincs „otthon". Más írótársaival együtt azonban meglát olyan lélektani finomságokat, melyeket sem a teológus, sem az exegéta nem vesz észre. A történeti Jézus valóságos ember. Ezt dogmaként valljuk az egyház hitével. Csakhogy ő nem „ember" a szó általános logikai értelmében, hanem egészen konkrét ember, egészen konkrét térben és egészen konkrét történelmi időben. S mindez szervesen hozzátartozik a megtestesülés alázatához, a „kenószisz" teljes jelentéséhez. S csak ezzel együtt lehet róla kimondani Pilátussal: „íme az ember" (Jn 19,5). Olyan ez mint a tékozló fiú példázata, vagy az igazán jó színmű: úgy egyetemes, hogy közben egészen hitelesen egyedi. S itt értjük meg korunk neves krisztológusai- nak problémáját egy mereven értelmezett, szavakhoz tapadó khalkedoni formulával kapcsolatban: Jézus Krisztus egy személy az isteni és emberi természetben. Mivel a Szentháromság második Személye testesült meg, logikus, hogy Jézusnak nem lehet ettől független és ettől különböző „másik" emberi személye. Csakhogy a mi emberi „természetünk" a mai szóhasználat szerint mást jelent, s különösen természetünk bűnös hajlamai kívánják meg, hogy tisztázzuk a félreértést. Közérthetően ez-azt jelenti: Jézus valóságos emberi lény (a bűnös hajlamok nem lényegi tartozékai emberi természetünknek!). Ami pedig a „személy" szót illeti, ez az eredeti filozófiai értelmében: értelmes, egyedi, magában való lény. — A gondot tehát az okozza, hogy Jézus Krisztus — a khalkedoni hittétel érvényességét fenntartva — éppen emberi „természeténél", emberi „valóságánál" fogva egyúttal saját pszichológiai személyiséggel rendelkezik, tehát — mint már Szent Tamás leszögezte — személyi voltában is ember (personaliter homo) —, mutat rá Előd István. Mai nyelven szólva: a Második Isteni Személy Ö, aki azonban embersége révén valóságos emberi személyiségjegyekkel rendelkezik, még akkor is, ha ezek olykor észrevehetően túlfeszítik az emberi kereteket. Öntudatában egynek vallja magát az Atyával, „tudatában" viszont aláveti magát megtestesülése alázatával, a „kenószisszal" annak a pszichológiai fejlődéstörvénynek, amely testi fejlődéséhez kapcsolódik. Jézus „tudata" pszichikai értelemben tehét kibontakozik, s nyilván nem véletlen, hogy a megváltó kereszthalált teljes emberi érettségében, harminchárom évesen vállalja. S ennél a pontnál van szüksége a teológusnak az író, illetőleg a pszichológus szövetségére. Másrészt ez az a pont, ahol megáll a tudománya minden olyan vallomásnak, amely szerint Jézus talán a legnagyobb ember ugyan, de csupán ember és nem Isten; vagy rejtettebben fogalmazva: nem több az embernél. Mert vagy az, akinek mondja magát, vagy amit mond magáról, az csupán rögeszme. Ha rögeszme, már kínálkozik a pszichológus számára a paranoia kategóriája. Csakhogy a nagyzásos téveseszmék megszállottjaira sehogy sem illik az a mély alázat, amelynek Jézus annyi jelét adja, a józanság, a csapdák higgadt kikerülése. Ha egy nagyzásos téveseszme betege például királynak képzeli magát, azt kívánja, hogy szolgáljanak neki. Az Emberfia azonban maga vállalja a megváltás szolgálatát. Összeférhetetlenség, egoista kórkép, zavaros beszéd jellemzi a rögeszmék áldozatait. Jézus „személye", pszichológiai személyisége nagyon messzire esik mindettől. Voltak, akik ennek ellenére már földi életében meggyanúsították és kételkedtek ép elméjében (Jn 10,20). Mindig akadnak olyan emberek, akik elképzelhetetlennek tartják, hogy közülük valaki egyszerre kiemelkedik és egyre nagyobb tömegek érdeklődését kelti föl, holott „ismerik apját és anyját". A prófétának azonbán nehéz a helyzete a saját közvetlen környezetében, amint az már közmondássá vált. Aki egy sereg előítéletet hordoz és a társadalmi konvenciók normáit követi, annak ez a magatartás a „normális". Ha valaki annyira túlteszi magát az előítéleteken, mint szere- tetében Jézus, akkor mit is gondolhat felőle az, akinek az a „normális", ami közhely, sablon, megszokás, a többség véleménye stb. Vannak Jézus életében a pszichológust különösen érdeklő szakaszok. Például az, hogyan élte meg a kamaszkor válságát, és átélte-e? Hogyan reagál a nemiségre vagy az élet jellemző határ- helyzeteire? A kezdő kérdésre tipikus válasz a tizenkét éves Jézus a templomban. Az első döntés az Atya mellett, a koraérett járatosság Isten dolgaiban mint a Szentlélek karizmája. S vele az első szakadás, a szülői aggodalom. Mária szívének fájdalma, amit Jézus okozott — habár akaratlanul —, 208
