Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)

1986 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bittsánszky Géza: Mit várnak a világiak lelkipásztoraiktól?

sítja a közösség kapcsolatát az egyetemes egyházzal. Ez a kérdés az érdeklődés középpontjába került, s a megközelítések különbözösége bizonyítja, hogy a tekintély tartalmának és körének alapos tisztázására van szükség. Bizonyára a már említett, a papságra vonatkozóan kialakult, s mára időszerűtlenné vált elképzelések, torzulások is fokozták a nézetkülönbségeket. Annyit mindenesetre állíthatunk, a papi tekintély mélyebben gyökerezik annál, hogy azt az egyéni képességek, adottságok nagyságához lehessen kötni: a meghívás, a hivatás indítéka olyan misztérium, mely az emberi értékrendtől messzemenően független volt már az apostolok meghívásától kezdve. így a pap személyisége, adottságai nem forrása, hanem — talán megkockáztathatjuk az állítást — szenvedő alanya a tekintélynek. Ilyen megközelítés hozzájárulhat a szolgálat, a tekintély és a felelősség között fennálló, olykor görcsöket kiváltó feszültség feloldásához. A tekintélyt valószínűleg nem kell, de nem is lehet „felülről" deklarálni, mert „alulról", a világiak részéről fog felmerülni ennek igénye. Az iménti állítás helyességét a protestáns egyházak helyi egyházakra történt felbomlása — mint az ellentétel következménye — alátámasztani látszik. Ezek a — ma talán túl derűlátónak tűnő — gondolatok nem kívánják tagadni, vagy akár csökkenteni a „bázisegyház" és a „hierarchikus egyház" közti kapcsolat szakszerű és jószándékú tisztázásának szükségességét. A vizsgálódások eredményét mai nyelven, közérthetően és széles körben kell tolmácsolni papok és hívek számára. A zsinati tanítások elterjedésére vonatkozó, ma már leszűrhető negatív tapasztalatok alapján ez a kívánság nagyon indokoltnak tűnik. Az igehirdetésre és a vezetői tekintélyre vonatkozó fenti gondolatok a világiak általános papságából kiindulva vetődtek fel. E gondolatok arra engednek következtetni, hogy az igehirdetés és a vezetés terén jelentkező papi feladatok egy része olyan, amelyet korábban a lelkipásztorok egymaguk is el tudtak látni, ma azonban már nem.

A funkcionális elvárások rövid áttekintése után érdemes figyelmünket a papra, mint jelenségre fordítani. Ebből a szempontból a hitelességet lehetne elsősorban kiemelni. A pap olyan jel, aki egzisztenciájával teszi jelenvalóvá a hitet, tanúsítja Jézus tanítását, halálát és feltámadását. A tudatosan vállalt teljes elkötelezettség, önzetlen szolgálat és engedelmesség, amit a papi egzisztencia megkíván, mai világunkban olyan szembetűnő, ami az egyik legmeggyőzőbb indíttatást adhatja a hitre. „Amit akkor előnynek tartottam, azt most Krisztusért hátránynak tekintem . . . Érte mindent elvetettem . . (Fii 3,8) mondja Szent Pál. A pap egzisztenciájával ezt valósítja meg, vagyis mindent elvet Krisztusért, amit az őt körülvevő társadalom előnynek tekint. Az egzisztenciális tanúságtételt csak a vértanúság múlhatja felül. A szavak, vagy akár az írás általános és szinte intézményes elértéktelenedése idején csupán a tettek bizonyulnak hitelt érdemlőnek. Mindezt fokozottan érdemes tudatosítani a papnevelés során, de papjaink hitének ébrentartásán, megerősítésén munkálkodva is (imaélet korszerűsítése és igényesebbé tétele, kollegiális, közösségi kapcsolatok gondozása horizontális és vertikális irányban stb.).

A papi egzisztencia tanúságtevő ereje szolgáltatja talán a legmeggyőzőbb érvet a manapság oly sok oldalról vitatott cölibátus mellett. Más kérdés, hogy adott helyen, és időben, adott körülmények között megvalósul-e, és elegendő számban valósul-e meg ez az egzisztenciális elkötelezettség.

Az a kérdés is felvetődik, hogy az elkötelezettség milyen mértékben kapcsolandó, kapcsolható a szolgálati papság funkcióihoz, tekintettel a hivatások számának az utóbbi évtizedekben tapasztalt csökkenésére? A kérdés megválaszolására nem mernék vállalkozni, de az az állítás megkockáztatható, hogy a papság létszámának csökkenését nem azonosíthatjuk a paphiánnyal. A hiány — közgazdasági értelemben — akkor lép fel, ha a kereslet meghaladja a kínálatot. Hazai viszonyainkat tekintve ez a helyzet az átlagok alapján nem áll fenn (ha már némi előretartással csak kétezer pappal és egymillió olyan hívővel számolunk, aki több-kevesebb rendszerességgel — szentmise, hitoktatás, gyóntatás stb. — kapcsolatban áll, kíván állni a papsággal). Helyi, időbeli és személyi (pl. öregségből, betegségből, kommunikációs nehézségekből stb. adódó) körülmények okoznak ugyan paphiányt, de ezek szervezési eszközökkel megszüntethetők. Itt nem csupán a papság — egyéni teljesítőképességet is tekintetbe vevő — egyenletes terheléséről van szó. Egy példa a lehetőségekre: a vidéken is elterjedt motorizáció lecsökkentette a távolságokat. Ahogy egykor a tanyákról fogatos járművön, vagy kerékpáron jártak be a hívek a falvakban lévő templomokba (sőt Szent István idejében tíz falunak volt egy temploma!), ma ugyanígy az aprófalvas településekről gépkocsin, külön autóbuszon (van ilyenre példa!) elérhetik a több települést ellátó lelkipásztori központot is. A paphiány ilyen megközelítése talán túl profánnak tűnik, de a problémákról gondolkodva hasznosítható.

186