Teológia - Hittudományi Folyóirat 20. (1986)
1986 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bittsánszky Géza: Mit várnak a világiak lelkipásztoraiktól?
Bittsánszky Géza MIT VÁRNAK A VILÁGIAK LELKIPÁSZTORAIKTÓL? A világiak fokozódó szerepvállalása, illetve a papság létszámának csökkenése indokolttá teszi, hogy szemügyre vegyük, milyen elvárásaik vannak a lelkipásztoroknak világi segítőikkel szemben, és fordítva, mit várnak a világiak a papságtól? Az elvárások ismerete elősegítheti a gyümölcsöző együttműködést. Az alábbiakban világiak véleménye és megtapasztalt pozitív példák biztató jelei alapján kísérlem meg összefoglalni a világiak elvárásait lelkipásztoraikat illetően. Elsőnek a küldetés jellegének, a feladatoknak a tisztázása, körvonalazása kívánkozik. Szükséges az egyházi rend szentségi mivoltának végiggondolása, hangsúlyozása már csak azért is, mert a papság fogalmához az idők során természetszerűleg profán, a szentségi lényeghez nem tartozó elvárások kapcsolódtak, amelyek szükségszerűen válnak időszerűtlenné. Ezek az elvárások torzítják a papságról alkotott fogalmunkat, és közrejátszanak a papi identitás gyengülésében, a hivatás vállalásának számszerű csökkenésében. A szentség korszerű, a kialakult helyzetnek megfelelő felmutatásához ezeket az elvárásokat le kell bontanunk. A feladat nem új, az egyháztörténelem során nem egyszer kellett ezt elvégezni. — A világiak a szolgálati papságban éppen azt keresik, ami megkülönbözteti azokat tőlük. A szolgálati papságnak a bűnbocsánati hatalom mellett legtranszcendentálisabb feladata az Eucharisztia megjelenítése. A helyi közösségek egységének és az egyetemes egyházba való bekapcsolódásának ténye ez. A szentmise a hívek közösségei számára egyre fokozódó jelentőségű, ami aláhúzza a szolgálati papság jelentőségét. — Az igehirdetés ma is a pap legfontosabb feladatai közé tartozik. Mégis elgondolkodtató az a történelmileg kialakult gyakorlat, amely az igehirdetést, apostolkodást teljes egészében papi funkcióvá alakította. Ez elfogadható volt az úgynevezett „keresztény társadalom" idejében, amikor a társadalom szinte minden tagja meg volt keresztelve és ugyanabban a hitoktatásban részesült, (gy senki sem érezhette kötelességének az apostoli tevékenységet környezetére nézve. Ezért a papra, mint a rábízottak hitbeli ismereteiért közvetlenül felelős személyre korlátozódott az igehirdetés és az apostolkodás feladata. Mára azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, a keresztényeket nagy számban veszik körül olyan meg nem keresztelt közömbösek, esetenként tudatos ateisták is, akik az apostolkodásnak hagyományosan a papság rendelkezésére álló intézményes eszközeivel (templomi hitoktatás, prédikáció, egyházi sajtó) egyáltalán nem érhetők el. Ebben a közegben, ilyen feltételek mellett az apostoli feladat egyre nagyobb mértékben a hívekre helyeződik át. Ez annál inkább így van, mert nem csupán az evangéliumi örömhír olyan hirdetéséről van szó, amilyen az az őskeresztény időkben volt. Akkor az evangélium — in statu nascendi — vitathatatlanul örömhír lehetett bárki számára: ha a vetést elvégezték, a mag nagy valószínűséggel jó talajba hullott. Mára azonban az egyházra vonatkozóan az előítéletek, kiábrándultság és gyanakvás olyan dzsungele burjánzott el azon a talajon, amelyen vetni kellene, hogy a vetés helyett először a dzsungelirtás, talajelőkészítés fáradságos, hosszadalmas és cseppet sem látványos munkáját kell elvégezni. E tények felismerése vezethette a zsinati atyákat a hívek általános papságáról szóló tanítás megfogalmazására. A tanítás kifejtése és gyakorlati alkalmazása még megoldandó feladatnak tűnik. A hívek általában még nem érettek meg erre a feladatra, a papság körében pedig mintha elbizonytalanodás lenne tapasztalható saját státusukat illetően. Talán ez is aláhúzza az egyházirend szentségének, tartalmának átgondolására irányuló igény jelentőségét. A világiak az igehirdetés terén fokozódó szerepvállalása a pap igehirdetési feladatainak tartalmi módosulását kívánja. Nagyobb súlyt kell helyezni a hívek felelősségének ébresztésére, tudatosítására, de hasonlóan nagyobb szerepet kell kapjon a hívek körében esetleg tapasztalható — a tanítás tisztaságát veszélyeztető — hibás nézetek kiigazítása. Ez pedig a tanításnak számunkra szokatlan módját igényelheti: a párbeszédet. A pap ugyanis felelős a hívei által képviselt, továbbadott tanításért. Felelősségét pedig csak úgy tudja érvényesíteni, ha ismeri híveinek nézeteit, ez pedig a párbeszéd keretei között látszik elérhetőnek. A szolgálati papság megjeleníti és képviseli az egyetemes egyház tekintélyét a helyi közösség felé, illetve bizto185
